Kultúrkörök

Ku­ko­ri­ca­mor­zso­lás, a ka­to­na­tiszt fe­le­sé­ge, az éj­sza­kai szál­lást adó kon­tyos asszony­ság – ké­pek és pil­la­na­tok szőt­ték át Schäf­fer Er­zsé­bet elő­adá­sát már­ci­us 22-én, va­sár­nap a pi­li­si evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ben. Az író-ol­va­só ta­lál­ko­zó­nak in­du­ló al­ka­lom per­cek alatt vált fel­nőtt­me­sé­vé, az élet ese­mé­nye­i­re va­ló rá­cso­dál­ko­zás tün­dé­ri szőt­te­sé­vé. A Nők Lap­ja új­ság­író­ja – egy­ben több kö­tet szer­ző­je – a hét­köz­na­pok mo­no­to­ni­tá­sá­ból, a meg­szo­kott­ság szür­ke­sé­gé­ből tud­ta ki­ra­gad­ni az egy­be­gyűl­tek lel­két.

Be­val­lot­ta, hogy az em­be­ri kap­cso­la­tok min­den­nél job­ban le­kö­tik fan­tá­zi­á­ját. Min­den ta­lál­ko­zás, min­den ese­mény va­la­mi­ről ta­nú­sá­got tesz – éle­tün­ket nem vé­let­le­nül jár­ja át a kap­cso­la­tok utá­ni vágy és igény. Tár­sas lény mi­vol­tunk min­dig a má­sik em­ber je­len­lé­te, min­dig a kap­cso­la­tok után ki­ált.

„Fi­nom pil­la­na­tok szü­let­nek” – vall­ja Schäf­fer Er­zsé­bet, és az em­be­ri in­ter­ak­ci­ók te­le van­nak ilyen fi­nom pil­la­na­tok­kal, ame­lye­ket tu­laj­don­kép­pen len­ne sze­münk meg­lát­ni és szí­vünk meg­ér­te­ni, ha mi ma­gunk is sze­ret­nénk nyi­tot­tab­bak és ér­zé­ke­nyeb­bek len­ni a vi­lág­ra.

Az író­nő fi­nom lel­ke kü­lön­le­ges pre­ci­zi­tás­sal vá­lasz­tot­ta el a szé­pet és a bor­zal­mat az élet­ben. Az előb­bi­re nyi­tott ma­radt, vi­szont az utób­bi­ból csak annyit en­ged be, amennyi köz­vet­le­nül hoz­zá­tar­to­zik az éle­té­hez, hi­szen jól lát­ja, hogy ha bár­mi­lyen szin­ten meg­ad­juk ma­gun­kat a pusz­tí­tó és ag­resszív erők­nek, mint az ör­vény szip­pant­hat be ben­nün­ket a „min­den mind­egy”, a le­mon­dás és a pesszi­miz­mus sű­rű­je. Így ha te­he­ti, a sok­ko­ló, a bul­vá­ro­sí­tott bor­zal­ma­kat el­ke­rü­li, hogy ma­rad­jon idő eb­ben a jö­ve­vény éle­tünk­ben a szép­re, az öröm­re, a lé­lek fel­fe­de­zé­sé­re.

So­kat me­sélt, és egyik tör­té­net­ből szö­vő­dött a kö­vet­ke­ző. Élő­szó­ban a tör­té­ne­tek nem mond­tak ke­ve­seb­bet az írott be­tű­nél, sőt a ked­ves­ség, a di­na­miz­mus és a pre­cíz hu­mor összes­sé­ge szív­de­rí­tő, lé­lek­eme­lő és gyó­gyí­tó per­cek­ké vál­toz­tat­ta az együtt töl­tött, gyor­san el­re­pü­lő időt. Iro­da­lom élő­szó­ban – az író-ol­va­só ta­lál­ko­zó az élet szép­sé­gé­nek ün­ne­pé­vé vált, ahol a sza­vak te­rem­tő erő­re emel­ked­tek, hogy le­gyen le­he­tő­sé­günk el­gon­dol­kod­ni az élet ér­tel­mén és szép­sé­gén.

Pi­linsz­ky Já­nos, Si­mo­ne We­il, Lá­zár Er­vin, Mé­szöly Mik­lós – né­hány név azok kö­zül, akik for­rás­ként, lel­ki tá­masz­ként áll­nak Schäf­fer Er­zsé­bet mö­gött. A kép, amely a ta­lál­ko­zó vé­gé­re iga­zi fel­nőtt­me­sé­vé vált, ne­kik is kö­szön­he­tő. Az biz­tos, hogy akik ott le­het­tek és hall­hat­ták, ige­hir­de­tést hall­hat­tak az em­be­ri élet fi­no­man ész­lelt pil­la­na­ta­in ke­resz­tül.

„A cso­da ben­nünk van” – vall­ja Schäf­fer Er­zsé­bet, és a meg­je­le­nő cso­dá­la­tos ese­mé­nyek a cso­da for­rá­sát tük­rö­zik. Aki ma­ga az Is­ten, aki­nek kö­szön­he­tünk mind­annyi­an fi­nom pil­la­na­to­kat, ér­zé­keny per­ce­ket, fel­nőtt­me­sé­ket, könnye­ken ke­resz­tül meg­ta­pasz­talt sza­ba­du­lá­so­kat és lé­lek­emel­ke­dé­se­ket.

Pán­gyánsz­ky Ág­nes