Élő víz

Jól tud­ta, hogy minden­nek ren­delt ide­je van, és előbb-utóbb úgy­is dön­te­nie kell. De mi­vel tar­tott et­től az el­ha­tá­ro­zás­tól, ad­dig ha­lo­gat­ta, hogy meg­te­gye az utol­só lé­pést, amed­dig csak le­he­tett. Az utol­só lé­pést, amely­ről a lel­ke mé­lyén na­gyon jól tud­ta, hogy most az a leg­fon­to­sabb. Az egyet­len, ami még meg­ment­he­ti és élet­tel tölt­he­ti meg az éle­tét. Ah­hoz ha­son­la­tos, mint ami­lyen a meg­té­ré­se volt va­la­mi­kor ré­gen. Na­gyon ré­gen. Ak­kor, „az el­ső sze­re­tet ide­jén” Jé­zus je­len­tett ne­ki min­dent. Úgy érez­te, hogy ben­ne, Is­ten­ben él, mert va­ló­ság­gá vált szá­má­ra az ige: „…őben­ne élünk, moz­gunk és va­gyunk.” (Ap­Csel 17,28)

Az­tán las­san, fo­ko­za­to­san tá­vo­lod­ni kez­dett az Úr­tól. So­ha nem kér­dő­je­lez­te meg a lé­te­zé­sét, de egy nap azt vet­te ész­re, hogy már nem akar kap­cso­lat­ba ke­rül­ni ve­le. Ha kér­dé­sei vol­tak, vagy két­sé­gek gyö­tör­ték, nem volt kí­ván­csi az Úr aka­ra­tá­ra, nem tő­le kért ta­ná­csot.

Egy szá­má­ra ked­ves em­ber be­teg­sé­ge mi­att szó­lí­tot­ta meg elő­ször új­ra. Fél­ve és bá­tor­ta­la­nul. Sok-sok év szü­net után. Hoz­zá­tar­to­zó­ja vé­gül meg­gyó­gyult. Az ő lel­ke azon­ban né­ma – és to­vább­ra is be­teg ma­radt.

Nem mint­ha nem adott vol­na há­lát. El­len­ke­ző­leg. „Csak” há­lát adott. Szí­vét, éle­tét, fé­lel­me­it, két­sé­ge­it, be­tel­je­se­dés­re vá­ró sor­sát el­len­ben meg­tar­tot­ta ma­gá­nak. Pe­dig az idő elő­re­ha­lad­tá­val csak egy­re job­ban érez­te és tud­ta, hogy épp en­nek az el­len­ke­ző­jét kel­le­ne ten­nie. És ér­de­kes mó­don azt is tud­ta, ho­gyan. Még­sem volt hoz­zá elég bá­tor­sá­ga.

Jól is­mer­te ezt a fé­lel­met. Ez élt ben­ne ak­kor is, mi­előtt meg­tért vol­na, tel­je­sen és egé­szen rá­bíz­va ma­gát Is­ten­re. Mi­előtt ez meg­tör­tént vol­na, félt. Félt at­tól, hogy mi lesz ve­le, ha „le­mond” az éle­té­ről. Még­is meg­tet­te. Vég­re­haj­tot­ta a kép­ze­let­be­li ug­rást, be­le az is­me­ret­len­be. Utá­na ko­ráb­ban még so­ha nem ta­pasz­talt bé­két, bol­dog­sá­got és nyu­gal­mat ér­zett. Meg­pi­hent Is­ten te­nye­rén. És pon­to­san tud­ta, vég­re ha­za­ér­ke­zett.

De saj­nos nem ma­radt az atyai ház­ban. Idő­vel az ér­zés el­hal­vá­nyult, meg­ko­pott. Nem tud­ta meg­őriz­ni a hi­tét. Né­hány fon­tos do­log­ban na­gyon rosszul dön­tött. Tisz­tá­ban volt az­zal, hogy el­bu­kott. És ak­kor azt hit­te, minden­nek vé­ge. Ha­bár ki­üre­se­dett és szo­mo­rú volt Is­ten nél­kül, nem mer­te meg­szó­lí­ta­ni, mert úgy érez­te, mél­tat­lan rá. És igaz­ság sze­rint Is­ten sem be­szélt hoz­zá már úgy, mint ko­ráb­ban min­dig.

Ez a hall­ga­tás volt a leg­rosszabb. El­vi­sel­he­tet­len­nek érez­te. Úgy gon­dol­ta, ez ma­ga a po­kol. Ami­kor hall­gat az Is­ten. Az­tán idő­vel rá­jött, ha­bár ő va­ló­ban mél­tat­lan, ha nem pró­bál­ko­zik, nem szól, nem ki­ált, nem for­dul Is­ten fe­lé, az­zal az ör­dög mal­má­ra hajt­ja a vi­zet, mert így örök­re tá­vol ma­rad at­tól, aki a va­ló­di, élet­tel te­li élet egyet­len le­het­sé­ges for­rá­sa. És ek­kor meg­pró­bált új­ra imád­koz­ni. Hal­kan, da­dog­va, las­san for­mál­ta a sza­va­kat, ame­lyek ne­he­zen áll­tak össze mon­da­tok­ká. Még­is tud­ta, Is­ten így is ér­ti és hall­ja, tü­rel­mes és sze­re­tet­tel­jes. Mint ré­gen.

Amint ezt meg­ér­tet­te és el is fo­gad­ta, a fe­je ki­tisz­tult, és szí­vé­ben las­san aka­rás­sá, majd tet­té for­má­ló­dott a vágy: ug­ra­ni! Új­ra be­le akar­ta vet­ni ma­gát a vé­dő, óvó „sem­mi­be”, amely­ről már tud­ta, hogy va­ló­já­ban egyet je­lent a „min­den­nel”. Is­ten­nel. Még­is félt. Mert ak­kor­ra már na­gyon gyen­ge volt. Egye­dül nem­csak nem mert, de nem is tu­dott sem­mit ten­ni. Ám Is­ten meg­kö­nyö­rült raj­ta. El­ve­zet­te egy kö­zös­ség­be, ahol imád­koz­tak ér­te és ve­le, és ab­ban a pil­la­nat­ban tud­ta, itt az idő. És azt is érez­te, ké­szen áll.

Be­huny­ta a sze­mét, és ug­rott. Az is­me­rős is­me­ret­len­be. Vég­re ha­za­in­dult. Vég­re ha­za­ér­ke­zett.

Ga­Zsu