Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 13 - El­ment az utol­só fa­so­ri ta­nár

Evangélikusok

El­ment az utol­só fa­so­ri ta­nár

Gya­pay Gá­bor (1924–2009)

Min­den em­ber va­la­ki­nek, va­la­kik­nek pó­tol­ha­tat­lan. És van­nak, akik so­kak szá­má­ra je­len­te­nek nem pó­tol­ha­tó vesz­te­sé­get.

Nem tu­dok ci­zel­lált, szé­pen szer­kesz­tett mon­da­tok­kal, mél­tat­va sok­fé­le ér­de­mét bú­csút ven­ni dr. Gya­pay Gá­bor­tól, ta­ná­rom­tól, majd ba­rá­tom­tól, vé­gül har­cos­tár­sam­tól. Túl kö­zel állt hoz­zám, osz­tály­tár­sa­im­hoz, is­ko­la­tár­sa­im­hoz, túl sok él­mény, ér­ze­lem, gon­do­lat kap­csol össze Gá­bor­ral, Gá­bor bá­csi­val, „Gyap­jas­sal”, az igaz­ga­tó úr­ral, a TA­NÁR-ral. Mert el­ső­sor­ban és min­dig ta­nár volt, csu­pa nagy­be­tű­vel. Olyan ta­nár, aki­vel egy ta­lál­ko­zás meg­vál­toz­tat­ta, meg­ha­tá­roz­ta ta­nít­vá­nyai éle­tét. En­nél na­gyobb el­is­me­rés nem mond­ha­tó el egy pe­da­gó­gus­ról.

Fa­so­ri ta­nár volt. Vál­lal­tan, tu­da­to­san. Tu­dós ta­nár, ezt je­len­tet­te a fa­so­ri mun­dér. Aka­dé­mi­kus szin­tű fel­ké­szült­ség és hi­he­tet­len ok­ta­tói tel­je­sít­mény, a ma­gas szin­tű tu­dás ter­mé­sze­tes egy­sze­rű­ség­gel meg­va­ló­sí­tott át­adá­sa a ta­nít­vá­nyok­nak.

A mi osz­tá­lyunk – 1945–1952 – sze­ren­csés volt. A leg­ma­ga­sabb mér­ce sze­rint vé­ve is há­rom fa­so­ri ta­nár ta­ní­tott min­ket. Bán­he­gyi György, Lé­vi­us Er­nő (a mi osz­tály­fő­nö­künk) és Gya­pay Gá­bor (a pár­hu­za­mos osz­tály fő­nö­ke). Az elő­ző ket­tő már el­ment, és most el­tá­vo­zott Kha­rón la­dik­ján Gya­pay Gá­bor is, aki­nek meg­ada­tott a Fa­sor új­ra­in­dí­tá­sa, aki ál­dott Józsué­ként be­lép­he­tett az ígé­ret föld­jé­re.

1949-től 52-ig, majd 1989-től 98-ig ta­ní­tott a tör­té­ne­lem–la­tin sza­kos Gya­pay Gá­bor a Fa­sor­ban. Har­minc­hét év volt köz­ben. Hu­szon­nyolc éves volt, ami­kor meg­szűnt az is­ko­lánk; hat­van­négy-hat­van­öt éve­sen szer­vez­te új­já. Akik ek­kor ve­le vol­tunk, ta­nú­sít­hat­juk, mint­ha nem is telt vol­na el köz­ben csak­nem négy év­ti­zed.

Már szü­let­nek a le­gen­dák a Fa­sor új­ra­in­dí­tá­sá­ról, hős­ként je­lent­kez­nek az el­len­zők is, de egy alap­ve­tő tény nem vi­tat­ha­tó. Hi­á­ba lett vol­na az egy­ház­po­li­ti­kai si­ker, ha nincs egy em­ber, aki va­rázs­la­tos gyor­sa­ság­gal és ma­gas szín­vo­na­lon ké­pes új­já­szer­vez­ni a Fa­sort. Gya­pay Gá­bor el­évül­he­tet­len ér­de­me, hogy óri­á­si mun­ka­bí­rás­sal, hoz­zá­ér­tés­sel, ügy­sze­re­tet­tel él­ni tu­dott a le­he­tő­ség­gel, és az 1988 ele­jén meg­szü­le­tett po­li­ti­kai dön­tést kö­ve­tő­en, alig más­fél év múl­va, 1989. szep­tem­ber 2-án új­ra­in­dult az is­ko­la. Nem ment ez per­sze fe­szült­sé­gek nél­kül, egy­sze­rű­en azért, mert Gya­pay Gá­bor nem en­ge­dett a mi­nő­sé­gi igé­nyes­ség­ből, és kü­lö­nö­sen szív­ügye volt, hogy a ter­mé­sze­te­sen már bő­ven nyug­dí­jas ko­rú, de még mun­ka­ké­pes egy­ko­ri De­ák té­ri és fa­so­ri ta­ná­rok vál­lal­ja­nak mun­kát az in­téz­mény­ben.

Nagy em­ber, bo­nyo­lult sors. Óri­á­si rész­vét mel­lett zaj­lott a te­me­tés. Püs­pö­kök, egy­há­zi ve­ze­tők, kol­lé­gák, ba­rá­tok, ta­nít­vá­nyok sok­szá­zas tö­me­ge ad­ta meg Gya­pay Gá­bor­nak a vég­tisz­tes­sé­get. Sa­já­tos, szo­kat­la­nul ter­je­del­mes, té­ve­dé­sek­től, po­li­ti­kai fel­han­gok­tól sem men­tes volt az ige­hir­de­tés. „Ha­lá­lunk után véd­te­len­né vá­lunk” – em­lé­kez­tem egy­ko­ri pro­fesszo­rom mon­dá­sá­ra. De Gya­pay Gá­bor nem vá­lik véd­te­len­né.

1952-ben a bal­la­gás­kor ő bú­csú­zott az érett­sé­gi­ző osz­tá­lyok­tól, il­let­ve szólt ta­ná­ra­ik ne­vé­ben, a di­á­kok ré­szé­ről pe­dig én szól­hat­tam. Egy hul­lám­hosszon vol­tunk és ma­rad­tunk har­minc­hét éven át, ta­lál­koz­va éven­ként, őriz­ve a lán­got.

Két év le­vél­tá­ri mun­ka után (1952–54) is­mét ta­ní­tott, a Jed­lik Ányos, majd a Mar­tos Fló­ra Gim­ná­zi­um­ban, 1970 és 1989 kö­zött pe­dig ve­ze­tő ta­nár­ként a ta­lán el­ső szá­mú kö­zép­is­ko­lá­ban, a Fa­ze­kas­ban. Köny­vei – köz­tük a Fa­sor­ról szó­ló – ma­ra­dan­dó ér­té­ket je­len­te­nek. Hal­lat­lan mű­velt­sé­gé­re jel­lem­ző, hogy az egy­ko­ri öreg­di­á­kok­kal, hoz­zá­tar­to­zó­ik­kal éven­te szer­ve­zett Kár­pát-me­den­cei ki­rán­du­lá­so­kon tu­dá­sá­val le­nyű­göz­te hall­ga­tó­it.

Tud­tuk, hogy tá­vo­zó­ban van, még­sem tu­dunk fel­ocsúd­ni a szo­mo­rú­ság­ból. Csa­lád­já­val, Már­ta asszonnyal – aki­vel 1949-ben kö­töt­tek há­zas­sá­got –, lá­nyá­val, Már­tá­val, fi­a­i­val, Gá­bor­ral és Lász­ló­val, az uno­kák­kal, a déd­uno­ká­val osz­to­zunk a mély gyász­ban.

Le­zá­rult egy kor­szak. El­ment az utol­só fa­so­ri ta­nár. Sok min­dent te­he­tünk, kell is ten­nünk, de ez az ér­ték­vesz­tés nem pó­tol­ha­tó. Akár­csak a har­minc­hét év ki­esés mi­att el­ma­radt ha­szon.

Frenkl Ró­bert