Oratio oecumenica

Mi Urunk, aki a mennyek­ben vagy! Meg­szen­tel­te­tett a ne­ved, amely min­den név fe­lett va­ló, hogy ne­ved­re min­den térd meg­ha­jol­jon, mennye­i­e­ké, föl­di­e­ké, föld­alat­ti­a­ké, és min­den nyelv vall­ja, hogy Jé­zus Krisz­tus Úr az Atya Is­ten di­cső­sé­gé­re.

El­jött már a te or­szá­god, ter­jeszt­ve fényt, igaz­sá­got, hogy min­den nép meg­lás­sa di­cső­ség­gel fé­nyes di­a­da­lod.

Meg­lett a te aka­ra­tod, mert en­ge­del­mes­sé­ged igent mon­dott az Atya aka­ra­tá­ra. El­jött az óra, ami­kor a ha­lot­tak hall­ják az Is­ten Fi­á­nak hang­ját, hogy akik meg­hal­lot­ták, élet­re kel­je­nek. Igen, Uram! Aki ben­ned hisz, ha meg­hal is, él, és aki él, és hisz te­ben­ned, so­ha meg nem hal.

Meg­ad­tad min­den­na­pi ke­nye­rün­ket, az örök élet be­szé­dét, hi­szen nem­csak ke­nyér­rel él az em­ber, ha­nem min­den igé­vel, amely az Is­ten­től jött, mi­vel a menny­ből szállt alá, hogy íz­lel­hes­sük és lát­has­suk, jó az Úr, bol­dog, aki ben­ne bí­zik.

Meg­bo­csá­tot­tad vét­ke­in­ket, hol­ott meg­szám­lál­ha­tat­la­nul sok az. Te még­is meg­fi­zet­ted ér­tünk a vált­ság­dí­jat, nem arannyal, sem ezüst­tel, ha­nem szent és drá­ga vé­red­del, ár­tat­lan szen­ve­dé­sed­del és ha­lá­lod­dal, hogy egé­szen a ti­ed le­gyünk, a te or­szá­god­ban ve­led él­jünk, ami­kor majd élet­re kel­nek ha­lot­ta­id, föl­tá­mad­nak a holt­tes­tek.

Nem vit­tél a kí­sér­tés­be, és nem pró­bál­tál meg ben­nün­ket erőn­kön fe­lül, ha­nem meg­tisz­tí­tot­tál, hogy tisz­ták le­gyünk az ige ál­tal, ame­lyet szól­tál. Ezért töb­bé nem a rossza­ság és go­nosz­ság ko­vá­szá­val, ha­nem a tisz­ta­ság és igaz­ság ko­vász­ta­lan­sá­gá­val ün­ne­pe­lünk, mi­vel a mi hús­vé­ti Bá­rá­nyunk már meg­ál­doz­ta­tott.

És meg­sza­ba­dí­tot­tál a go­nosz­tól, ami­kor ne­héz na­pok tör­tek re­ánk. Nem kell hát fél­ve me­ne­kül­nünk, se egy­mást le­győz­ni akar­va ver­se­nyez­nünk, hi­szen so­ha nem azé, aki akar­ja, sem azé, aki fut, ha­nem a kö­nyö­rü­lő Is­te­né.

Mert ti­ed az or­szág, a ha­ta­lom és a di­cső­ség, mi­vel ne­ked ada­tott min­den ha­ta­lom mennyen és föl­dön. Tet­szett ugyan­is az egész Tel­jes­ség­nek, hogy ben­ned la­koz­zék, és ál­ta­lad bé­kél­tes­sen meg Is­ten min­den­kit ön­ma­gá­val – ke­reszt­fán ki­on­tott vé­red ál­tal. Hisszük, vall­juk és hir­det­jük, hogy te ve­lünk vagy min­den na­pon a vi­lág vé­ge­ze­té­ig mind­örök­kön örök­ké. Ámen.