Napról napra

Va­sár­nap

Ke­res­sé­tek Is­ten or­szá­gát, és rá­adá­sul ezek is meg­adat­nak nek­tek. Lk 12,31 (Péld 21,21; Jn 10,11–16/27–30/; 1Pt 2,21b–25; Zsolt 23) Ne­héz en­nek a ké­rés­nek – ke­res­sé­tek Is­ten or­szá­gát – ele­get ten­nünk, mert em­be­rek va­gyunk, hol­ott ez az egye­dül he­lyes és le­het­sé­ges út. Ami­kor ugyan­is Is­ten or­szá­gát és az ő igaz­sá­gát ke­res­sük, fi­gyel­münk nem ön­ma­gunk­ra irá­nyul, ha­nem az Úr­ra és má­sok­ra. Az Atya di­cső­sé­gét hir­det­ve és a töb­bi­ek fe­lé szol­gál­va pe­dig szin­te ész­re­vét­len meg­ada­tik – nem az, ami­re vá­gyunk, ha­nem mind­az, ami­re va­ló­ban szük­sé­günk van ah­hoz, hogy tel­jes és bol­dog éle­tünk le­gyen. Ki­nek egy társ, ki­nek egy új mun­ka­hely, ki­nek a tes­ti-lel­ki gyó­gyu­lás.

Hét­fő

Bár­csak áll­ha­ta­to­san jár­hat­nék uta­don, meg­tart­ván ren­del­ke­zé­se­i­det! Zsolt 119,5 (Mt 12,50; 4Móz 27,/12–14/15–23; Kol 3,1–4) Nem könnyű áll­ha­ta­to­san, ki­tar­tó­an Is­ten út­ján jár­ni. Sa­ját erőnk és el­ha­tá­ro­zá­sunk ke­vés eh­hez, de Krisz­tu­sért az Atya nap­ról nap­ra meg­ad­ja nem­csak az er­re va­ló kész­sé­get, de az eh­hez szük­sé­ges erőt is.

Kedd

Fel­ka­rol­ta szol­gá­ját, Iz­rá­elt, hogy meg­em­lé­kez­zék ir­gal­má­ról. Lk 1,54 (2Móz 4,31b; 1Kor 4,9–16; Kol 3,5–11) Is­ten gon­dos­ko­dott vá­lasz­tott né­pé­ről, so­ha nem hagy­ta őt ma­gá­ra, még ha ő ezt úgy gon­dol­ta is. Ma sem fe­led­ke­zik el kö­ve­tő­i­ről, mert nagy az ő hű­sé­ge, sze­re­te­te és ir­gal­ma. So­ha nem for­dul el egyi­künk­től sem. Ha fi­gye­lünk rá, és en­ged­jük, ő szól hoz­zánk, ve­zet ben­nün­ket, se­gít és ol­tal­maz min­ket.

Szer­da

Az is Is­ten aján­dé­ka, hogy az em­ber eszik, iszik, és jól él fá­rad­sá­gos mun­ká­já­ból. Préd 3,13 (Ap­Csel 14,17; Jn 17,20–26; Kol 3,12–17) Né­ha szin­te el­vi­sel­he­tet­le­nül fá­rasz­tó a min­den­na­pi mun­ka. A mun­ka­nél­kü­li­ek – a vél­he­tő­en po­zi­tí­vabb ki­csen­gés vé­gett a mun­ka­ügyi köz­pon­tok­ban ma már ál­lás­ke­re­ső­ként sze­rep­lők –, akik­nek a szá­ma a jól is­mert okok mi­att vi­lág­szer­te egy­re nő, még­is ab­ban re­mény­ked­nek, hogy egy­szer ők is új­ra dol­goz­hat­nak. Nem­csak az anya­gi­ak hi­á­nya mi­att, ha­nem azért is, mert az em­ber­nek szük­sé­ge van ar­ra, hogy olyan al­ko­tó­te­vé­keny­sé­get vé­gez­zen, ame­lyet sze­ret, és amely­ről úgy ér­zi, hogy ér­té­ke és ér­tel­me van. Krisz­tu­sért hi­he­tünk és hin­nünk is kell ab­ban, hogy Is­ten gon­dot vi­sel ránk. Ő, az egyet­len va­ló­di „vál­ság­ke­ze­lő” nem fe­led­ke­zik el ró­lunk, ha­nem ki­nek-ki­nek se­gít ab­ban, hogy tisz­tes­sé­ges esz­kö­zök­kel gon­dos­kod­has­son meg­él­he­té­sé­ről.

Csü­tör­tök

Egy gyer­mek szü­le­tik ne­künk, fiú ada­tik ne­künk. Az ura­lom az ő vál­lán lesz. Ézs 9,5 (Fil 2,9–10; Ef 4,/8–10/11–16;Kol 3,18–4,1) Nem­csak ka­rá­csony nap­ján han­goz­hat az „is­te­ni em­lé­kez­te­tő”: em­ber­ként, gyer­mek­ként szü­le­tett meg Is­ten fia a bet­le­he­mi já­szol­ban. Min­den­ben ha­son­la­tos lett hoz­zánk, ki­vé­ve a bűnt. A Meg­vál­tó vi­lág­ra jö­ve­te­le az Úr aka­ra­ta volt. Is­ten ter­vé­nek ré­szét ké­pez­te a ne­ki min­dig és min­den­ben – egé­szen a ha­lá­lig – en­ge­del­mes Jé­zus ke­resz­ten va­ló szen­ve­dé­se is, hogy ál­ta­la el­hor­doz­tas­sa­nak a bű­ne­ink, és bé­kes­sé­günk le­gyen Is­ten­nel. Krisz­tus ha­lá­la ezért nem ve­re­ség, ha­nem győ­ze­lem. Az ura­lom e mi­att az ál­do­zat mi­att az ő vál­lán van, és ak­kor is az ő vál­lán lesz, ami­kor di­a­dal­ma­san tér vissza íté­let­re.

Pén­tek

Ezen a he­lyen bé­kes­sé­get adok! – így szól a Se­re­gek Ura. Hag 2,9 (Lk 19,45–46; Mt 26,30–35; Kol 4,2–6) Örök­re em­lé­ke­ze­tes ma­rad szá­mom­ra az Olofs­son Pla­cid ben­cés szer­ze­tes­sel foly­ta­tott be­szél­ge­tés. Az idős atya egy­kor a gu­lá­got is meg­jár­ta, még­sem ve­szí­tet­te el a hi­tét. Négy élet­sza­bályt fo­gal­ma­zott meg. Mind­ezek se­gí­tet­tek ne­ki ab­ban, hogy él­ni akar­jon és él­ni tud­jon, és a ke­se­rű­ség nem vett la­ko­zást a szí­vé­ben. Az el­ső két sza­bály így hang­zik: a szen­ve­dést nem sza­bad dra­ma­ti­zál­ni, mert at­tól min­dig gyen­gébb lesz az em­ber; az élet­ben az ap­ró örö­möt kell ke­res­ni. Zú­go­ló­dunk a sor­sunk mi­att? Bé­két­len­ség van ben­nünk? Ne ma­rad­junk meg eb­ben a hely­zet­ben! Mer­jünk bé­kes­sé­get kér­ni az Úr­tól Krisz­tus ne­vé­ben! Ahogy Is­ten meg­ad­ta azt olyan szél­ső­sé­ges kö­rül­mé­nyek közt, mint ami­lyen a mun­ka­tá­bor volt, úgy meg­te­szi most, a mi éle­tünk­ben, csa­lád­ban, mun­ka­he­lyen, is­ko­lá­ban, be­teg­ágyon is. Mert Urunk a bé­kes­ség Is­te­ne. Igye­kez­zünk mi is az ő bé­kes­sé­gé­nek kö­ve­tei len­ni a vi­lág­ban.

Szom­bat

Meg­szé­gye­nül­nek mind, akik el­hagy­nak té­ged, az Urat, a fo­lyó­víz for­rá­sát. Jer 17,13 (Zsid 3,12; Jn 14,1–6; Kol 4,7–18) Meg­té­ré­sem után, „az el­ső sze­re­tet ide­jén” tűz­be men­tem vol­na Is­ten ügyé­ért. Az­tán idő­vel a hi­tem „meg­ko­pott”, az Úr­ral va­ló kap­cso­la­tom el­erőt­le­ne­dett. Ha ez ki­fe­lé, a kör­nye­ze­tem fe­lé ta­lán nem lát­szott is, de én tud­tam: el­tá­vo­lod­tam Atyám­tól. Nyíl­tan ugyan so­ha nem ta­gad­tam meg őt, de va­ló­já­ban nem akar­tam tud­ni ró­la, kap­cso­lat­ba ke­rül­ni ve­le, nem vol­tam kí­ván­csi ar­ra, mi az aka­ra­ta. Ő még­sem mon­dott le ró­lam, csak „hát­rébb lé­pett”, és a sza­bad aka­ra­to­mat tisz­te­let­ben tart­va en­ged­te, hogy a sa­ját fe­jem után men­jek. A kö­vet­kez­mény? Bű­nök, lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, ma­gány, seb­zett­ség, el­ve­szett­ség és re­mény­te­len­ség. Lé­lek­ben össze­tör­ve már csu­pán egyet­len le­he­tő­sé­gem ma­radt: vissza­tér­ni hoz­zá, ve­le és ál­ta­la új éle­tet kez­de­ni és szol­gál­ni, amíg még meg­te­he­tem, amíg még tart a ke­gye­lem ide­je.

Gaz­dag Zsu­zsan­na