A hét témája

Anya, hogy te mennyi min­dent tud­tál!

Pél­dá­ul tud­tad, hogy gyer­mek­ko­rom­ban a fő­ze­lé­ke­ket, fő­ként a spe­nó­tot a Jan­csi és Ju­lis­ká-s tá­nyér­ból kell en­nem, egé­szen ad­dig, amíg ki nem lát­szik a cso­dás me­se­ház.

Ami­kor ki­es­tem ott­hon a szo­bai akasz­tós hin­tá­ból, és be­da­gad­tak a tér­de­im, vagy ami­kor el­csúsz­tam a für­dő­szo­bá­ban, és li­la lett az egész ál­lam, tud­tad, hogy az va­ló­já­ban sem­mi­ség, és hogy meg­lá­tom, az anyai pu­szi­tól mi­lyen ha­mar meg­gyó­gyul min­den.

Azt is tud­tad, hogy az ol­tás az csak amo­lyan szú­nyog­csí­pés szá­mom­ra, sem­mi több, és ha nem sí­rom el ma­gam, ak­kor le­szek csak iga­zán bá­tor hős, iga­zi nagy­lány!

Ha be­teg vol­tam, meg vol­tál ró­la győ­ződ­ve, hogy a te ágyad­ban gyó­gyu­lok meg a leg­ha­ma­rabb. Ezért, mi­előtt el­men­tél vol­na dol­goz­ni, és a Na­gyi­ra bíz­tál vol­na, szor­go­san át­hord­tad a nyu­szi­kás hu­za­tú pap­lan­ká­mat és kis­pár­ná­mat a ti­éd he­lyé­re. Ki­ké­szí­tet­ted a te­le­font egy szék­re az ágy mel­lé, majd ki­ír­tad mel­lé a mun­ka­he­lyi te­le­fon­szá­mo­dat, és tud­tad, hogy órán­ként fel­hív­lak majd, hogy meg­kér­dez­zem, most ép­pen mit csi­nálsz.

Ter­mé­sze­te­sen azt is jól tud­tad, hogy a vi­lág leg­szebb ki­rály­lá­nya va­gyok, ami­kor el­ké­szül­tél a pity­pang­ból font ko­szo­rú­val, és át­nyúj­tot­tad ne­kem a Gel­lért-he­gyi ját­szó­té­ren.

Tud­tad, hogy iga­zi úszó­baj­nok va­gyok, mi­kor li­la száj­jal és resz­ket­ve jöt­tem ki elő­ször az uszo­da – ne­kem még na­gyon is mély – vizé­ből, ahol csak egy ki­csit lóg­tam a lép­csőn, amo­lyan szok­ta­tás­képpen. Ezért ké­sőbb, a Ve­len­cei-tó se­kély vi­zé­ben te vol­tál az anya­bál­na, én és a bá­tyám a ki­csi­nye­id, akik mel­let­ted úsz­kál­tunk, né­ha át is ug­rál­tunk, és tud­tad, hogy így majd egy élet­re meg­sze­ret­jük a vi­zet.

Ami­kor az óvo­dá­ban tár­sas­uta­zást szer­vez­tem, és jöt­tek hoz­zád a szü­lők ér­dek­lőd­ni, hogy ak­kor mi­kor is megy az óvo­da Esz­ter­gom­ba, és mennyi­be ke­rül majd a ki­rán­du­lás, te na­gyot cso­dál­koz­tál, és ta­lán szé­gyell­ted is egy ki­csit ma­gad, mert mi iga­zán nem szer­vez­tünk sem­mit, eszünk ágá­ban sem volt, ne­kem még­is azt mond­tad, most már tu­dod, mi­lyen klassz szer­ve­ző le­szek, ha majd nagy le­szek.

Te azt is tud­tad, hogy a ti­zen­hat da­rab, pi­ros szí­nű, ka­ka­sos nya­ló­kát, amit vé­gül Apa vett meg ne­kem egy Du­na-par­ti tra­fik­ban, iga­zá­ból nem is az osz­tály­fő­nök né­ni kér­te.

Tud­tad, hogy ha rossz je­gyet hoz­tam, ak­kor leg­kö­ze­lebb úgy­is ki­ja­ví­tom majd.

Ha cso­ko­lá­dét kap­tam, azon­nal min­det meg­et­tem. Ezt jól tud­tad, és azt is, hogy a bá­tyám pe­dig min­dent el­ra­kott. Tud­tad, hogy a bá­tyám­nak por­szí­vóz­tam, ren­det rak­tam cso­ki­ért, még­sem szól­tál eb­be be­le, hagy­tad, hogy forr­junk össze egy élet­re, el­vá­laszt­ha­tat­la­nul.

Az­tán már ar­ról is tu­do­mást sze­rez­tél, hogy a sző­nyeg vo­na­lá­ig por­szí­vó­zom csak, ahol csak én já­rok, mert több­re nem va­gyok haj­lan­dó.

Tud­tad a kon­fir­má­ci­óm­kor, hogy jó hely­re hoz­tál már gyer­mek­ko­rom­tól fog­va.

Meg­tud­tad azt is, hogy kap­tam egy in­tőt, mert sö­tét­ben, si­kol­toz­va vár­tuk a ma­gyar­ta­nárt a pin­ce­he­lyi­ség zárt könyv­tá­ra előtt.

Lát­tad, ami­kor hisz­tiz­ve ki­a­bál­tam a tü­kör előtt, hogy mi­lyen bé­na a ha­jam, pe­dig már las­san egy órá­ja fé­sül­kö­döm, és se­hogy sem az iga­zi. Tud­tad, hogy csak bé­kén kell hagy­ni.

Te varr­tad meg éle­tem el­ső mi­ni­szok­nyá­ját, mert tud­tad jól, mi­kor jött el az a pil­la­nat. Tud­tad, me­lyik ba­rá­to­mat kell egy fi­nom te­á­ra in­vi­tál­ni, és ki az, akit a kéz­fo­gás után szin­te el kel­lett kül­de­ned.

Tud­tad, hogy sa­ját lá­bam­ra kell ál­lí­ta­nod, tud­tad, hogy el kell en­ged­ned. De azt is tud­tad, se­gí­te­ned kell még egy ki­csit, hogy iga­zán fel­nő­jek, hogy va­ló­ban min­dig csak a ben­sőm­re hall­gas­sak, hogy küzd­jek a ma­gam dol­ga­i­ért, hogy iga­zán bol­dog le­gyek, hogy majd én is anya le­gyek, hogy én is meg tud­jam ven­ni azt a Jan­csi és Ju­lis­ká-s tá­nyért a fő­ze­lék­től fin­tor­gó uno­ká­id­nak.

Ba­log Esz­ter