Szószóró

„Sze­ret­tem ide jár­ni. Sok jó ba­rá­tom van, akik­től saj­nos bú­csút kell ven­nem. Teg­nap volt a bo­lond bal­la­gá­som. Ka­to­ná­nak öl­tö­zött az osz­tály, és ví­zi­pisz­tollyal lö­völ­döz­tük a ki­csi­ket. Most pe­dig ha­ma­ro­san át­me­gyünk majd a temp­lom­ba, ahol a ta­ná­ra­ink ad­nak út­mu­ta­tást a jö­vőm­re vo­nat­ko­zó­an. Az­tán vé­gig­jár­juk a su­lit, majd kö­vet­ke­zik a ban­kett, de az már csak bu­li. Más­nap jön a csa­lád, jön­nek a ro­ko­nok.”

„Ne­kem pe­dig az a vé­le­mé­nyem, hogy örü­lök, hogy vég­re vé­ge. Nem sze­ret­tem már eb­be a su­li­ba jár­ni. Az osz­tály­fő­nö­köm pik­kelt rám, nem bír­tam őt. Meg­alá­zott, rossz je­gye­ket adott, igaz­ság­ta­lan volt. Ké­sőbb ki­vág­ták, sze­ren­csé­re. Utá­na már ki­csit job­ban sze­ret­tem is­ko­lá­ba jár­ni.”

„Én ha elő­rete­kin­tek, egy ki­csit fé­lek: mi­lyen lesz az új su­li, mi­lye­nek lesz­nek az új ta­ná­rok. És na­gyon rossz lesz el­hagy­ni mind­azo­kat, akik­kel együtt nőt­tem fel.”

„Én is a be­il­lesz­ke­dés­től tar­tok, az ne­héz lesz.”

Gyer­me­kem! Én pe­dig azt mon­dom, akár­ho­va mész is to­vább ta­nul­ni, és bár­mit csi­nálsz is majd az új is­ko­lai év­ben, csak jó szív­vel tedd a dol­ga­i­dat. Mert min­dent meg le­het ta­nul­ni, ami kö­te­le­ző, és min­den mun­kát el le­het vé­gez­ni, amit el­vál­lalsz, de ha nem jó szív­vel és lé­lek­kel te­szed, csak fö­lös­le­ges te­her, púp lesz a há­ta­don, és nem sze­rez örö­möt ne­ked.

Azt is mon­dom, hogy csak azt ta­nuld, és csak azt a mun­kát vé­gezd, ami iga­zán bol­dog­gá tesz, hogy ne múl­jon el az éle­ted úgy, hogy nem azt tet­ted, amit a szí­ved mé­lyén sze­ret­tél vol­na.

Azt is mon­dom még ne­ked, hogy min­dig tedd meg a tő­led tel­he­tő leg­job­bat. Ezt ne­héz meg­fo­gad­ni. De ha fel­írod ma­gad­nak az író­asz­ta­lod fö­lé, nagy nyom­ta­tott be­tűk­kel, hidd el, sok­szor erőt ad, ha új­ra és új­ra rá­té­ved a sze­med, fő­leg a ne­héz fel­ada­tok vég­zé­se köz­ben.

És ha úgy ér­zed, túl nagy a te­her, egye­dül ma­radsz a fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­val, tudd, hogy Jé­zus min­dig ve­led van. Ő nem hagy el té­ged so­ha. Ha hoz­zá imád­ko­zol a nap ele­jén, a ta­nu­lás előtt, ha ké­red a se­gít­sé­gét a na­pi fel­ada­tok el­vég­zé­sé­hez, hidd el, hogy meg­hall­gat­ja az imád­sá­go­dat, és meg­se­gít a ta­nu­lá­s­ban is.

De ké­szülj fel a ku­dar­cok­ra is, mert el­kép­zel­he­tő, hogy azok­ban is ré­szed lesz. Azon­ban úgy fo­gadd őket, hogy so­ha­sem vé­let­le­nül jön­nek eléd, ha­nem ah­hoz se­gí­te­nek, hogy meg­ta­láld a he­lyed, az utad, ame­lyen to­vább kell men­ned.

Ke­resd az utad so­rán mind­azo­kat, akik szin­tén ke­re­sők: ke­re­sik éle­tük ér­tel­mét, he­lyü­ket az élet­ben, mert ve­lük tudsz majd jól be­szél­get­ni, együtt­mű­köd­ni és ta­lán össze­fog­ni, va­la­mi kö­zö­set al­kot­ni.

De azo­kat is ke­resd, akik már meg­ta­lál­ták a he­lyü­ket az élet­ben, mert tő­lük ta­pasz­ta­la­tot és öt­le­te­ket tudsz gyűj­te­ni, ta­ná­csot tudsz kér­ni. De tudd: az ő út­juk nem a te utad. A te uta­dat ne­ked, sa­ját ma­gad­nak kell meg­ta­lál­nod.

Mi­köz­ben fel­nősz, ki­nyí­lik a lé­nyed, ki­bon­ta­ko­zik a bel­sőd. Ki­forr, ho­va tar­to­zol, ki­ mellett kö­te­le­zed el ma­gad, mi­lyen te­rü­le­ten tu­dod hasz­no­sí­ta­ni ma­gad a leg­job­ban, hol élsz majd.

De ne ijedj meg, ha éle­ted az­tán még­is más irányt vesz, eset­leg ön­hi­bá­don kí­vül. Le­gyél min­dig ru­gal­mas, és bízz a kül­de­té­sed­ben: Te­rem­tőd nem vé­let­len adott ne­ked éle­tet, fel­ada­tot bí­zott rád. Min­den­ki­re, rád is. Hogy mit? Meg­súg­ják ne­ked majd ál­ma­id és vá­gya­id. Csak fi­gyeld az éle­tet ma­gad kö­rül nyi­tot­tan és kí­ván­csi­an. És lesz­nek pil­la­na­tok, ami­kor egy­re biz­to­sab­ban fo­god tud­ni, mit kell ten­ned, és lesz egy pil­la­nat, ami­kor össze­áll a kép.

Ek­kor bal­lagj min­dig to­vább, hogy bol­dog le­gyél. Tel­jes szí­vem­mel ve­led va­gyok.

Ba­log Esz­ter