evél&levél

Szo­mo­rú­an vet­tem a hírt Schel­ken Pál­ma né­ni ha­lá­lá­ról (Evan­gé­li­kus Élet, 2009. áp­ri­lis 26.), ugyan­ak­kor az Úr nagy ir­gal­mát is ér­zem, hi­szen ki­lenc­ven­öt évig él­ni nagy ke­gye­lem. S én is na­gyon örü­lök an­nak, hogy is­mer­het­tem, hogy so­kat be­szél­get­het­tem ve­le.

2002–2003-ban a rév­fü­lö­pi Evan­gé­li­kus Ok­ta­tá­si Köz­pont ve­ze­tő­je vol­tam; sok­fe­lé hir­det­tük a köz­pont prog­ram­ja­it, s vár­tuk a ven­dé­ge­ket. Így hí­vott fel Pál­ma né­ni, s kér­te, hogy ha jön, men­jek ki ér­te a vas­út­ál­lo­más­ra, mert ne­héz a tás­ká­ja. Nem tud­tam, pon­to­san mennyi idős, bár azt sej­te­ni le­he­tett a hang­já­ból, hogy nem fi­a­tal. S ami­kor ta­lál­koz­tam ve­le, meg­le­pőd­tem, mert egy idős, de jó­ked­vű, vég­te­len ener­gi­á­jú és ki­su­gár­zá­sú hölgy állt előt­tem.

Ha­mar össze­ba­rát­koz­tunk. A köz­pont dol­go­zói azon igye­kez­tek, hogy a le­he­tő leg­ké­nyel­me­seb­ben érez­ze ma­gát a ház­ban, és min­den­nel meg le­gyen elé­ged­ve. Ki­csit le­pi­hent, de nem ha­gyott sok időt a sem­mit­te­vés­re, hi­szen val­lot­ta, ne­ki dol­ga van. Nem sé­tál­gat­ni jött, ha­nem dol­goz­ni. El­me­sél­te mun­ká­it, hogy mennyit fá­ra­do­zik azon, hogy min­den kul­tu­rá­lis prog­ra­mon ott le­gyen. Na­gyon örült, ha egy ki­ál­lí­tás­ról, meg­nyi­tó­ról hal­lott, s per­sze rög­tön tu­dó­sí­tot­ta az Evan­gé­li­kus Éle­tet. Úgy érez­te, ne­ki ez a dol­ga, ha nem te­szi, ak­kor nem tud a prog­ram­ról az ol­va­só, s az na­gyon rossz len­ne.

Cso­dál­tam ener­gi­á­ját, idős ko­ra el­le­né­re is fi­a­ta­lo­kat meg­szé­gye­ní­tő len­dü­le­tét. Tö­ré­keny tes­te volt, né­ha azt le­he­tett hin­ni, össze­rop­pan. Ke­zén fáj­dal­mas gö­bök vol­tak. Egy­szer meg­kér­dez­tem, nem fáj-e a ke­ze, mert min­dig kéz­zel ír­ta tu­dó­sí­tá­sa­it. „De­hogy­nem – mond­ta –, de ha dol­go­zom, el­fe­lej­tem.”

Tet­szett ne­ki Rév­fü­löp, s az el­ső lá­to­ga­tást több is kö­vet­te. Ha csen­det kí­vánt, nyu­gal­mat ma­ga kö­rül, el­jött, és a Ba­la­ton szép­sé­ges szí­ne­in pi­hen­tet­te sze­me­it. Több­ször vit­tem Ti­hany­ba, hi­szen a Te­tő­té­ri es­ték elő­adá­sa­it nem mu­lasz­tot­ta el. Sok­szor hoz­zá­szólt, szel­le­mi ak­ti­vi­tá­sát csak bá­mul­tam.

Ami­kor el­ke­rül­tem Rév­fü­löp­ről, kap­tam tő­le egy köny­vet aján­dék­ba. So­kat gon­dol­tam rá, s min­dig öröm­mel ol­vas­tam írá­sa­it. A be­teg­ség ne­ki is fájt, de ha­tal­mas hi­te volt, vég­te­len sze­re­te­te Is­ten iránt. Sok­szor mond­ta: „Tu­dod, a mun­ka gyó­gyít.” Igen, ha dol­go­zott, so­ha nem ér­zett fáj­dal­mat. Mun­kás­sá­ga, élet­sze­re­te­te, az ér­té­kek tisz­te­le­te és to­vább­adá­sa pél­da előt­tünk. Hi­á­nyoz­ni fog, de hi­szem, hogy a föl­di fáj­dal­mak nél­kül Is­ten kö­ze­lé­ben bé­ké­sen pi­hen­het. Em­lé­két őriz­zük!

So­mo­gyi Ve­ro­ni­ka (Al­ber­ti)