A hét témája
Egyházépítés önkéntes munkatársakkal
Az egyház- és gyülekezetépítés területén nem született valamirevaló munka az utóbbi években, sőt évtizedekben, amelynek ne az lett volna a világos helyzetértékelése: önkéntes munkatársak nélkül elképzelhetetlen az egyház jövője, cselekvőképessége. Nem csoda tehát, hogy egyházunk stratégiai vitairata is érinti ezt a témát, méghozzá az úgynevezett „horizontális célok” között – azaz olyan sürgető feladatként, amely nem egy a sok közül, hanem minden további konkrét tervnek és munkaterületnek egyik előfeltétele. Mindezt két fontos célt kitűző jelzővel erősíti meg: munkatársaink legyenek motiváltak és képzettek.
Az egyház a gyülekezeteiben lényegében semmi másból nem áll, mint belsőleg motivált munkatársakból, azaz keresztény tanítványokból. A kettő – az oly sokat hangoztatott egyetemes papság elve alapján is – összetartozik. Nagyobb, hatékonyabb vagy akár a tanítványsággal egyenértékű motivációt keresni az egyházban nem csupán elemi tévedés lenne, hanem önpusztítás is. Ugyanakkor a stratégiai gondolatok felvetése ennek tudatában jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a megbecsülés és értelmes tervezés csak jót hozhat ezen a téren – már azzal is, ha ráébredünk: ma sem csak pénzzel lehet motiválni keresztény embereket.
Szakértő és segítő munkatársakra az egyház mindennapi életében egyre nagyobb szükség van. Ennek különböző formáit azonban nem lehet csupán egy kategóriába sorolni. A teljesség igénye nélkül említsünk meg három formát!
Nem boldogulunk az egyház – elsősorban a gyülekezetek életét segítő országos szinten – profi, szakértői stábja nélkül. Ez természetesen csak főállású, fizetett, teljes idős stáb lehet, ennek önkéntessé tétele komolytalan és kockázatos elképzelés, aminek a gyülekezetek éppúgy súlyos kárát látnák, mint országos fenntartású intézményeink. Hasonló a munkatársi részvétel az egyház szolgálatában az oktatás-nevelésben, szeretetszolgálatban, olykor még intézményesedett gyülekezeti szolgálatokban is.
Egészen más azonban az egyház első számú feladata, a missziói erőfeszítés, amelyben az önkéntes emberi felajánlás magától értődő, nem helyettesíthető fizetett statisztákkal, „bérkeresztényekkel”. Akár a vállalt, belső gyülekezeti szolgálatról van szó – az iratterjesztéstől a látogatásig –, akár a társadalmi megszólalásról aktuális kérdésekben, mindez megoldható önkéntes felajánlásból.
Ha gyülekezeteinknek valóban növekedési távlatot álmodunk, akkor a legszűkebb kör megszilárdulása, majd a harminc-negyven fős, szolgálatban is aktív gyülekezeti réteg kialakulása után harmadik fázisban már elképzelhetetlen, hogy a lelkész vagy lelkészek egyedül el tudják érni a következő, akár százas nagyságrendű bevonható gyülekezeti kört. Ez a gyülekezetépítői siker éppúgy elképzelhetetlen több tucat eleven gyülekezeti tag, mint lelkészi elkötelezettség nélkül.
A vitairat – bevallott, de nem menthető – hiányossága mégis megtorpanásra késztet: konkrét helyzetelemzés, egyházunk és gyülekezeteink valós állapotának felmérése nélkül pusztán jó szándékú erőmegfeszítés és ötletelés, hogy ne mondjam, sok energiaveszteséggel járó árnyékbokszolás folyhat csupán. Ehhez is felsorolhatunk most néhány tapasztalatot.
Ki kell mondanunk a megbántás szándéka nélkül, hogy munkatársi körünk legtöbbször nem azonos a presbitériummal. Jó esetben nagy átfedés van, sok esetben még az sem. Sajnos nem minden presbiterünkre jellemző a lelkesedés, az áldozatvállalás, a személyes elkötelezettség. A népegyházi korszak társadalmi megbecsüléséhez tartozó tétlen elöljáróság még ma sem ismeretlen – ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz, hiszen vannak éjjel-nappal, lényegében mások helyett is munkálkodó presbiteri segítőink.
A munkatársak körének azonban mindenképpen sokkal szélesebbnek kell lennie, mint a presbitérium. Mindenkire szükségünk van, aki az önszerveződésben a lelkésszel és a gyülekezettel másokra tekintettel kész együttműködni.
Az elmúlt évtized számos területen megerősítette az elkötelezett egyháztagok részvételét, szakmai-tartalmi beleszólását egyházunk és gyülekezeteink mindennapi életébe, sok helyen megerősödött a felügyelői és presbiteri tisztséget viselők részvétele. A kilencvenes években ezt – ismerve az ezzel ellentétes lelkészi magatartást is – többnyire igyekezett támogatni az egyház. Mára viszont sokszor odáig merészkedtünk, hogy teológiai és egyházi alapkérdésekben sem számít a teológiai diploma, a lelkészi végzettség. Pedig ez is komoly ismeret és szakképzettség, s az egyházban alig vannak olyan kérdések, amelyeknek ne lennének teológiai-egyházi összefüggéseik. Helyre kellene tehát állítani az eltolódott egyensúlyokat, lelkészek és püspökök legyenek gyülekezetek és az egyház vezetői a világi munkatársak és felügyelők aktív támogatásával.
A stratégia annak a területnek is új lendületet adhat, amely az elmúlt esztendőkben indult el egyházunkban: aki keresi a lehetőséget, hogy munkatársi képzésen vehessen részt, egyre több ilyen között válogathat. Az egyházunk által támogatott, Szebik Imre nyugalmazott püspökünk által szervezett gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyam évente ötven-száz világi munkásunknak ad új ismereteket, a gyülekezeti életben hasznosítható tudást. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen gyülekezeti katekéták és kántorok képzése mellett nagy siker a pedagógusok továbbképzése és a tavaly megindult levelező munkatársképzés, amelyen nagy lelkesedéssel vesz részt közel ugyanennyi érdeklődő – erősítve egyházunk és iskoláink egyházi ismereteit, elkötelezettségét, vágyott missziói kapunyitását. A képzés gyülekezeti szintű területe a felnőttek keresztelési és konfirmációs oktatása, amelynek természetes része kell, hogy legyen a szolgálatra való indítás is.
Végül: motivált és jól képzett munkatársak – akárcsak a lelkipásztori szolgálat – elképzelhetetlenek személyes, egzisztenciális elkötelezettség nélkül. Ez azt is jelenti, hogy a szolgálatuk legyen önkéntes, de – vitatkozva a vitaanyag szóhasználatával – semmiképpen sem „szabadidős”. A „segítek, amikor éppen ráérek, de most mégsem, mert két hónapig nem érek rá” többet árthat egy-egy gyülekezeti csoportnak vagy munkaágnak, mint amennyit használ.
A gyülekezet és az egyház – becsületes, kiszámítható – munkatársi munkát igényel, s nem lehet szabadidős hobbikereszténység. A mai világban ennek lehet ezer akadálya, nehézsége, ha azonban valaki szereti a közösséget, ezt is vállalhatja érte.
Korányi András