Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2009 - 21 - Gyó­gyí­tó em­lé­ke­zés

Keresztény szemmel

Gyó­gyí­tó em­lé­ke­zés

Több­ször meg­fo­gal­ma­zó­dott már, hogy erős ké­sés­ben va­gyunk egy­há­zi kö­zel­múl­tunk fel­dol­go­zá­sá­val – ez len­ne, szép né­met ki­fe­je­zés­sel, az úgy­ne­ve­zett „Ver­gan­gen­heits­bewäl­ti­gung”. Mind­ezt nem vi­tat­va mégsem vá­do­lom mu­lasz­tá­si bűn­nel a rend­szer­vál­tás ko­ra­be­li egy­ház­ve­ze­tést és zsi­na­tot. Úgy vé­lem, hogy böl­csen és fe­le­lő­sen dön­töt­tek, ami­kor fon­to­sabb­nak ítél­ték is­ko­la­rend­sze­rünk új­ra­szer­ve­zé­sét, a struk­tu­rá­lis re­for­mot és más, egy­há­zunk je­le­nét, va­la­mint jö­vő­jét meg­ha­tá­ro­zó ten­ni­va­ló­kat, mint a múlt sö­tét lap­ja­i­nak ku­ta­tá­sát egy­faj­ta em­be­ri igaz­ság­té­tel, egy­ház­tisz­to­ga­tás cél­já­val.

Egy­há­zunk tény­fel­tá­ró bi­zott­sá­ga kö­zel más­fél év­ti­zed­del ké­sőbb, rész­ben kí­vül­ről jö­vő pro­vo­ka­tív mé­dia­tá­ma­dá­sok ha­tá­sá­ra, kezd­te meg le­vél­tá­ri ku­ta­ko­dá­sa­it. Mun­ká­já­ról éven­te szá­mol be a zsi­nat­nak. Így tör­tént ez leg­utóbb, má­jus 15-én is. Zárt ülés­ről lé­vén szó er­ről ter­mé­sze­te­sen nem ír­ha­tunk, sze­ret­ném vi­szont meg­osz­ta­ni ed­di­gi ta­pasz­ta­la­ta­i­mat egy más­faj­ta – ha úgy tet­szik: „al­ter­na­tív” – múlt­fel­tá­rá­si kí­sér­let­ről. Ezt Gyó­gyí­tó em­lé­ke­zés cím­mel Har­ma­ti Bé­la püs­pök­elő­döm kez­de­mé­nye­zé­sé­re kezd­tük el a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet­ben.

Az el­ne­ve­zés is­me­rő­sen cseng­het mind­azok szá­má­ra, aki va­la­me­lyest já­ra­to­sak nem­zet­kö­zi, öku­me­ni­kus, egy­há­zi kö­rök­ben. A „he­a­ling of mem­ori­es” olyan gyó­gyí­tó szán­dé­kú múlt­fel­tá­rá­si mód­szer, amely igyek­szik elő­moz­dí­ta­ni a je­len­ben élők múlt­ból örö­költ fe­szült­sé­ge­i­nek ol­dá­sát, a se­bek gyó­gyu­lá­sát, a köl­csö­nös ki­en­gesz­te­lő­dést.

A so­ro­zat el­in­dí­tá­sát az a ter­mé­sze­tes, de szo­mo­rú tény tet­te sür­ge­tő­vé, hogy nap­ról nap­ra fogy­nak a még köz­tünk já­ró, élő ta­núk, akik se­gít­het­nek job­ban meg­ér­te­ni azt a kort, amely egy­re töb­bek szá­má­ra im­már tör­té­ne­lem. De há­la Is­ten­nek, akad­nak még „túl­élők”. Ezt a gyor­san mú­ló le­he­tő­sé­get fel­is­mer­ve és meg­be­csül­ve hir­det­tük meg – az Evan­gé­li­kus Élet ha­sáb­ja­in is – az egy­elő­re őszig ter­ve­zett, hat­ré­szes „te­ra­pi­kus” kí­sér­le­tet. En­nek ke­re­té­ben dön­tő mó­don kor­tár­sak sze­mé­lyes, szó­be­li vissza­em­lé­ke­zé­se­i­re tá­masz­kod­va pró­bá­lunk okul­ni az 1945–90 kö­zöt­ti idő­szak ese­mé­nye­i­ből, egy­há­zi tör­té­né­se­i­ből.

Kü­lön­le­ges él­mény volt már az ed­di­gi két es­te is. A leg­op­ti­mis­tább szer­ve­ző­ket is meg­lep­te, hogy zsú­fo­lá­sig meg­telt a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet nagy­ter­me. Élet­kor­ra, ke­gyes­ség­re, ha úgy tet­szik, „egy­ház­po­li­ti­kai” be­ál­lí­tott­ság­ra va­ló te­kin­tet­tel is egész­sé­ges plu­ra­liz­must rep­re­zen­tál­tak az ér­dek­lő­dők.

A 103. zsol­tár jól is­mert biz­ta­tá­sá­val in­to­nál­tam az in­du­ló kí­sér­le­tet: „Áld­jad, lel­kem, az Urat, és ne fe­ledd el, mennyi jót tett ve­led!” Kö­zös cé­lunk ugyan­is nem csu­pán szi­kár tör­té­nel­mi té­nyek fel­tá­rá­sa, ha­nem igyek­szünk együtt fel­fe­dez­ni Is­ten gyak­ran rej­tett mun­ká­ját azok­ban a vész­ter­hes év­ti­ze­dek­ben is.

Nem sze­ret­ném ide­a­li­zál­ni ezt a kö­zös út­ke­re­sést. Az is­me­ret eze­ken az es­té­ken is csak rész sze­rint van kö­zöt­tünk. Vi­tat­ha­tat­lan tény vi­szont, hogy a több­fé­le élő for­rás­ból fa­ka­dó, sze­mé­lyes vissza­em­lé­ke­zés nyo­mán sok­szí­nű, ár­nyalt, ter­mé­sze­te­sen el­len­mon­dá­sok­tól sem men­tes kép kezd ki­bon­ta­koz­ni az el­múlt fél év­szá­zad egy­ház­tör­té­nel­mé­ről. Fan­tasz­ti­kus le­he­tő­ség, hogy a fel­kért elő­adók be­ve­ze­tő­je után va­ló­di spon­tán dis­pu­ta, ele­ven dia­ló­gus ala­kul­hat ki az elő­adók és a hall­ga­tó­ság kö­zött. Ta­lán még so­ha, se­hol le nem jegy­zett sze­mé­lyes em­lé­kek tör­nek fel, egé­szí­tik ki egy­mást, oly­kor üt­köz­nek is egy­más­sal. Eze­ket az elő­re ki nem szá­mít­ha­tó, meg­is­mé­tel­he­tet­len meg­szó­la­lá­so­kat hang­fel­vé­te­len rög­zít­jük. Tu­dom, ezek tör­té­net­tu­do­má­nyi ér­té­ke vi­tat­ha­tó, de eset­le­ges fel­dol­go­zá­suk olyan pá­rat­lan kincs le­het, ame­lyet bűn len­ne el­vesz­ni hagy­ni.

A bő két órá­ban iga­zi gyó­gyí­tó em­lé­ke­zés ré­sze­se­i­vé vál­ha­tunk. Ez a fo­lya­mat nem nél­kü­lö­zi a fáj­dal­mat sem, de ugyan­ak­kor ma­gá­ban hor­doz­za a ka­tar­zis, a tisz­tu­lás le­he­tő­sé­gét is. Együtt van ben­ne – nem rit­kán egy­más­nak fe­szül – a bűn­bá­nat és a há­la ér­zé­se. Bűn­bá­nat az em­be­ri go­nosz­ság és gyen­ge­ség lát­tán. Há­la, hogy Is­ten még­is, gyar­ló em­be­rek szol­gá­la­tán ke­resz­tül is, meg­tar­tot­ta egy­há­zát. Az egy­ház szu­ve­rén Ura olya­nok mun­ká­ját is gaz­da­gon meg­ál­dot­ta, akik tör­té­ne­te­sen kap­cso­lat­ba ke­rül­tek ál­lam­biz­ton­sá­gi erők­kel, ese­ten­ként még fe­dő­ne­vet is kap­tak…

Akik ma öt­ven év fe­let­ti­ként szol­gál­ha­tunk még egy­há­zunk­ban, gyak­ran ilyen – egye­sek ál­tal könnye­dén „ügy­nö­kök­nek, ügy­nök­je­löl­tek­nek” stig­ma­ti­zált – ige­hir­de­tők­től, pro­fesszo­rok­tól hal­lot­tuk az élő és ha­tó evan­gé­li­u­mot, ta­nul­tuk a teo­ló­gia szent tu­do­má­nyát. Mind­má­ig, em­be­ri esen­dő­sé­gük­kel együtt, tisz­te­lem őket, és há­lás va­gyok Is­ten­nek, hogy egy em­ber­te­len és is­ten­te­len kor­ban se­gí­tet­tek meg­ma­rad­ni a hit­ben és el­in­dul­ni a szol­gá­lat­ba.

Ta­lán – ép­pen az új nem­ze­dé­kek szá­má­ra – nem fe­les­le­ges fel­idéz­ni, hogy eb­be a sö­tét kor­ba is be-be­ra­gyo­gott a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan is­te­ni ke­gye­lem fény­su­ga­ra. Az ate­is­ta pro­le­tár­dik­ta­tú­ra ide­jén az úgy­ne­ve­zett „ügy­nö­kök” ál­tal ve­ze­tett evan­gé­li­kus egy­ház­ban – töb­bek kö­zött – új bib­lia­for­dí­tás, éne­kes­könyv, agen­da, kon­fir­má­ci­ói ká­té je­len­he­tett meg, a teo­ló­gi­ai aka­dé­mia pe­dig új épü­let­be köl­töz­he­tett…

Tá­vol áll tő­lem a sze­re­csen­mos­da­tás, nem cé­lom a múlt koz­me­ti­ká­zá­sa sem, de ezek is té­nyek. Nem csak a szép­re em­lé­ke­zem, de ar­ra is. Ter­mé­sze­te­sen nem fe­lej­tem, ami­kor drasz­ti­kus püs­pö­ki stí­lus­ban he­lyez­tek át gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­lat­ból iro­dai „bün­te­tő­mun­ká­ba” va­la­kik ál­tal koc­ká­za­tos­nak ítélt if­jú­sá­gi mun­kám mi­att. Má­ig sem tu­dom, de nem is ér­de­kel, hogy kik vol­tak az in­for­má­to­rok. Azt vi­szont tu­dom, hogy püs­pö­köm nem jó­szán­tá­ból, ha­nem „fel­ső” pa­rancs­ra kény­sze­rült „meg­bün­tet­ni”…

Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ha­mis az a le­egy­sze­rű­sí­tett, se­ma­ti­kus kép­let, amely az ak­ko­ri egy­há­zat úgy­ne­ve­zett hit­val­lók­ra és úgy­ne­ve­zett ügy­nö­kök­re oszt­ja. A ket­tő, bi­zarr mó­don, időn­ként bi­zony ke­ve­re­dett. Töb­bek kö­zött eb­ben nyil­vá­nult meg e sok te­kin­tet­ben di­a­bo­li­kus kor egyik ka­o­ti­kus jel­lem­ző­je. Illyés Gyu­lá­tól ta­nul­tuk, hogy „ahol zsar­nok­ság van, ott zsar­nok­ság van”. Ahol pe­dig dik­ta­tú­ra van, ott dik­ta­tú­ra van, mind a vi­lág­ban, mind pe­dig az egy­ház­ban. Aki ez­zel nem szá­mol re­á­li­san, az vagy ra­jon­gó, vagy egy­sze­rű­en csak tá­jé­ko­zat­lan, in­for­má­ció­hi­ány­ban szen­ved.

Ter­mé­sze­te­sen egy perc­re sem vi­ta­tom, hogy idő­sö­dő ta­núk me­mó­ri­á­ja gyak­ran már sze­lek­tí­ven mű­kö­dik. Ta­lán – sőt biz­to­san – már az enyém is… Ezért is kí­vá­na­tos, hogy foly­ta­tód­jék a meg­kez­dett tény­fel­tá­ró ku­ta­tás a ta­lán még in­kább sze­lek­tív BM- és egyéb irat­tá­rak­ban. Mind­ezt jól ki­egé­szít­he­ti a meg­kez­dett gyó­gyí­tó ver­bá­lis em­lé­ke­zés mind­ad­dig, amíg van kik­kel együtt em­lé­kez­nünk.

Leg­kö­ze­lebb má­jus 25-én, hét­főn es­te 6-kor ta­lál­koz­ha­tunk a De­ák té­ren.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület