A hét témája

A tri­a­no­ni rab­ló­bé­ke év­for­du­ló­já­ra va­ló em­lé­ke­zés al­kal­má­val nem az ál­la­mi pro­to­koll, ha­nem a nem­ze­ti lel­ki­is­me­ret szó­lal meg. Szim­bo­li­kus ere­jű e nap, amely mint­egy nagy ma­gyar si­ra­tó­fal, ma­gá­ba fog­lal­ja az az­óta el­telt ki­lenc év­ti­zed ma­gyar tör­té­nel­mé­nek min­den sors­csa­pá­sát, tra­gé­di­á­ját. Nem han­gos ese­mény, ha­nem né­ma fog­össze­szo­rí­tás, nagy nem­ze­ti só­haj­tás. Tri­a­non­ban egy nem­ze­tet ítél­tek ár­tat­la­nul élet­fogy­tig­lan­ra, né­ma­ság­ra ítél­tet­ve, egy nagy, örö­kös Hét­to­rony­ba zár­va.

Re­mé­nyik Sán­dor er­dé­lyi evan­gé­li­kus köl­tő fo­gal­maz­ta meg ta­lán leg­szeb­ben a nem­zet ér­zé­sét, mi­kor Tri­a­nont Mo­hács után cí­mű ver­sé­ben a más­fél szá­za­dos tö­rök ura­lom­mal ve­tet­te össze: „Éj­sza­ka jön, száz­öt­ven éves éj. / S ki éj­ben szü­le­tik majd, mit csi­nál­jon? / Dol­goz­zék, imád­koz­zék, tűr­jön, vár­jon, / S a sír­ba is re­mény­su­gár­ral száll­jon, / Ha könnyel só­zott ke­nye­rét meg­et­te. / Mert vál­toz­nak a csil­la­gok fe­let­te.”

Hi­szen nem ér­dem­li meg az a bé­ke ne­ve­ze­tet, ami egy vé­res vi­lág­há­bo­rú következmé­nye­ként, erő­szak­ból szü­le­tett. Nem le­het igaz­ság­nak ne­vez­ni azt, ami le­he­tő­vé tet­te a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek foj­to­ga­tá­sá­nak ég­be­ki­ál­tó igaz­ság­ta­lan­sá­gát. Nem le­het bé­ke az, ami húsz év múl­va egy újabb, so­ha nem lá­tott mé­re­tű vi­lág­égés­hez ve­ze­tett.

A Tri­a­non­ra va­ló em­lé­ke­zés nem örö­kös seb­nya­lo­ga­tás, ha­nem a ne­mes fáj­da­lom tu­da­tá­ban va­ló jó­zan szám­ve­tés.

Jú­ni­us 4-ének, nem­ze­ti el­ve­szej­té­sünk­nek évad­ján, mint a te­me­tő­ben, csen­de­sen fe­jet haj­tunk. Vé­gig­gon­dol­juk mind­azo­kat a kál­vá­ri­ás idő­ket, ame­lye­ken szin­te min­den ma­gyar csa­lád az­óta vé­gig­ment: na­gyon ke­ve­sen van­nak olya­nok, akik csa­lád­juk, szü­lő­föld­jük múlt­já­ban nem ta­lál­nak egy-egy el­fe­lej­tett sír­hal­mot, szo­mo­rú ese­ményt.

Tri­a­non em­lék­nap­ja ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy nem fe­lejt­het­jük el ezer­éves tör­té­nel­münk vér­rel meg­szen­telt drá­ga em­lé­ke­it.

A po­zso­nyi Szent Már­ton-ko­ro­ná­zó­dóm előtt áll­va, amely­nek tor­nyán a ma­gyar ko­ro­na em­lé­kez­tet ar­ra, hogy szá­za­do­kon ke­resz­tül itt ko­ro­náz­tak ma­gyar ki­rá­lyo­kat, itt hang­zott el a Szent Ist­ván-i es­kü – elgon­dol­ko­zunk.

El­fe­lejt­het­jük-e az evan­gé­li­kus egy­ház­tör­té­net ősi fel­vi­dé­ki em­lé­ke­it, a kés­már­ki fa­temp­lo­mot, a po­zso­nyi lí­ce­u­mot, az eper­je­si kol­lé­gi­u­mot? Az el­fe­lej­tett or­szág­ré­szek­re em­lé­kez­tet­nek Re­mé­nyik Sán­dor At­lan­tisz ha­ran­goz cí­mű ver­sé­nek so­rai: „Mint At­lan­tisz, a ré­gel­süllyedt or­szág, / Hall­já­tok? Er­dély ha­ran­goz a mély­ben. / El­me­rült szé­kely fa­luk hang­ja szól / Hal­kan, hal­kan a ten­ger­fe­né­ken. / Ma­gyar ha­jó­sok, hall­ga­tóz­za­tok, / Ha jár­tok ott­fenn för­ge­te­ges éj­ben: / Er­dély ha­ran­goz, ha­ran­goz a mély­ben.”

De a tri­a­no­ni nem­ze­ti sors­tra­gé­di­á­ra va­ló em­lé­ke­zés fi­gyel­mez­tet ar­ra, hogy nincs jo­gunk le­mon­da­ni ha­tá­ron tú­li test­vé­re­ink alap­ve­tő jo­ga­i­ról.

Tud­nunk kell, hogy hű­sé­ges ma­gya­rok, bá­tor tiszt­vi­se­lők nem tet­ték le az ide­gen ál­lam­ra az es­küt – el­veszt­ve ezért ál­lást, la­kást – éve­kig va­gon­ban lak­va ten­gőd­tek. Is­mer­nünk kell Ken­deh Gusz­táv ko­lozs­vá­ri, Egyed Ala­dár sa­jó­gö­mö­ri és Szánt­hó Ró­bert sza­bad­kai evan­gé­li­kus lel­ké­szek ne­vét, aki­ket nem­ze­tü­kért va­ló ki­ál­lá­suk mi­att ül­döz­tek el szü­lő­föld­jük­ről. Fon­tos a ha­tá­ron tú­li­ak­kal va­ló tö­rő­dés, a ve­lük va­ló össze­fo­gás.

E vég­vá­ri ma­gyar hely­zet­re fi­gyel­mez­tet Re­mé­nyik Ke­se­rű szív­vel cí­mű ver­sé­ben: „Ke­se­rű szív­vel bi­zony mon­dom nék­tek, / Ti cson­ka-ma­gya­rok: / Az or­szág szí­ve, Ma­gyar­or­szág szí­ve / Ma már a Vé­ge­ken do­bog. / Han­gos szó­val hi­á­ba fo­gad­koz­tok: / Hogy „so­ha” s „mind­örök­ké” – / Az or­szág szí­ve, Ma­gyar­or­szág szí­ve / Ott ver, hol Ma­gyar­or­szág nin­csen töb­bé.”

A Tri­a­non­ra va­ló em­lé­ke­zés a negy­ven­évi dik­ta­tú­ra ör­dö­gi ter­vét lep­le­zi le, a bű­nös nem­zet vád­ját, tör­té­nel­münk el­fe­lej­te­té­sé­nek lel­ki sú­lyát. Ma­gyar­or­szág 1944 óta meg­szállt, meg­alá­zott or­szág, nagy­ha­tal­mak, dik­ta­tú­rák, nem­zet­kö­zi erők já­ték­sze­re. Ki­mon­da­ni is sok: a negy­ven­évi dik­ta­tú­rá­ra csak két hét sza­bad­sá­ga esett, de ez is vé­re­sen le­ve­re­tett.

1988-ban ép­pen az er­dé­lyi test­vé­re­in­kért va­ló ag­go­da­lom űzött az ut­cá­ra és ol­vasz­tott egy­ség­be több tíz­ezer­nyi sza­bad­ság­vá­gyó ma­gyart. De csa­lód­nunk kel­lett, hi­szen öt éve ré­gi-új ura­ink 2004. de­cem­ber 5-én döb­be­ne­tes mó­don ta­gad­ták meg e nem­ze­ti szo­li­da­ri­tást.

Ma már a ma­ra­dék or­szág küzd ma­gá­ért, be­csü­le­tért, min­den tal­pa­lat­nyi föl­dért, is­ko­lá­ért, temp­lo­mért, biz­ton­sá­gos és mél­tó em­be­ri éle­tért. Hisszük, hogy ta­lán ép­pen e ka­tar­ti­kus mély­pont ko­vá­csol össze. Hisszük, hogy még­is lesz ma­gyar fel­tá­ma­dás.

Czen­the Mik­lós