Élő víz

Krisz­tus mond­ja: Aki ti­te­ket hall­gat, en­gem hall­gat, és aki ti­te­ket el­uta­sít, en­gem uta­sít el. (Lk 10,16)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után az 1. hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igé­i­ben ma­ga a szent Is­ten hív min­ket. Fi­gyel­jünk a hí­vó szók­ra! „Ál­dott az Is­ten, a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Aty­ja, aki meg­ál­dott min­ket min­den lel­ki ál­dás­sal a Krisz­tus­ban.” (Ef 1,3; LK) Az egy­há­zi esz­ten­dő ma kez­dő­dő má­so­dik fél­éve sem ün­nep­te­len, hi­szen a ke­resz­té­nyek nem­csak va­sár­nap, hanem mindig, egész éle­tük­kel az Úr ha­lá­lát és fel­tá­ma­dá­sát hir­de­tik, és ta­nús­kod­nak sze­re­te­té­ről. „Is­ten sze­re­tet, és aki a sze­re­tet­ben ma­rad, az Is­ten­ben ma­rad, és Is­ten is őben­ne. Azt a pa­ran­cso­la­tot is kap­tuk tő­le, hogy aki sze­re­ti Is­tent, sze­res­se a test­vé­rét is.” (1Jn 4,16b.21) De ne úgy, mint a név­te­len gaz­dag, aki nem pén­ze mi­att ju­tott a po­kol­ba, csak azért, mert nem is­mer­te fel az előt­te fek­vő kol­dus­ban a test­vé­rét. S Lá­zárt sem sze­gény­sé­ge üd­vö­zí­tet­te! A vá­laszt már me­zei be­szé­dé­ben meg­ad­ta Urunk (lásd Lk 6,20–26). Ám akik el­zár­kóz­nak Is­ten hí­vó sza­va elől, azo­kat – amint Áb­ra­hám mond­ta a pél­da­be­széd­be­li gaz­dag­nak – „az sem győ­zi meg, ha va­la­ki fel­tá­mad a ha­lot­tak kö­zül” (Lk 16,31). Ezért ma, ha az Úr sza­vát hall­juk, ne ke­mé­nyít­sük meg szí­vün­ket, mi­ként Ko­ra­zin, Bét­sa­i­da és Ka­per­na­um né­pe, amely nem fo­gad­ta be Jé­zus­nak a ma­ga előtt, ket­te­sé­vel ki­kül­dött het­ven(két) ta­nít­vá­nyát, akik ezt hir­det­ték: „El­kö­ze­lí­tett az Is­ten or­szá­ga.” Az Úr azo­no­sít­ja ma­gát min­den­ko­ri ta­nít­vá­nya­i­val, he­ti igénk bi­zony­sá­ga sze­rint, mi­ként ő egy az Atyá­val, ezért mond­ja, hogy „aki en­gem el­uta­sít, az azt uta­sít­ja el, aki el­kül­dött en­gem” (Lk 10,9.16b). Jú­da ki­rá­lya is el­uta­sí­tot­ta Is­ten sza­vát. Je­re­mi­ás le­írat­ta jö­ven­dö­lé­se­it, s Bárúk fel­ol­vas­ta őket böjt nap­ján az egész nép előtt; de Jó­ják­im el­éget­te a te­ker­cset. S Bárúk, Je­re­mi­ás dik­tá­lá­sa után, új­ból le­ír­ta Is­ten íté­le­tét: „…el fog jön­ni a ba­bi­ló­ni­ai ki­rály, el­pusz­tít­ja ezt az or­szá­got…” (Jer 36,29) Ma sem so­kan hall­gat­nak Is­ten igé­jé­re; te azon­ban „hagy­jad az Úr­ra a te uta­dat, bíz­zál ben­ne, majd ő cse­lek­szik”! (GyLK 700,5) Pál nyíl­tan hir­det­te Is­ten evan­gé­li­u­mát, úgy, „mint akik nem az em­be­rek­nek akar­nak tet­sze­ni, ha­nem a szí­vün­ket vizs­gá­ló Is­ten­nek. (…) kér­ve kér­tünk ti­te­ket: él­je­tek az Is­ten­hez mél­tó mó­don, aki az ő or­szá­gá­ba és di­cső­sé­gé­be hív ti­te­ket.” (1Thessz 2,4.12) Jé­zus hí­vá­sa ma sze­mé­lye­sen ne­ked szól: „Kö­vess en­gem!” (Jn 21,19) Az Úr tud­ja, hogy te mi­ként (job­ban?) sze­re­ted őt, és mi­lyen (ag­apas vagy fi­le­is) sze­re­tet­tel. Ám Jé­zus to­vább kér­dez: „Mert ki a na­gyobb? Ugye az, aki az asz­tal­nál ül?” (Lk 22,27) Ő egész éle­té­vel, ha­lá­lá­val s fel­tá­ma­dá­sá­val szol­gált ne­künk; ha mi el­fo­gad­juk vált­sá­gát, és hi­szünk őben­ne, majd együtt eszünk és iszunk az ő asz­ta­lá­nál az ő or­szá­gá­ban. Pál Jé­zu­sért vi­selt fog­sá­ga is az evan­gé­li­um ter­je­dé­sét szol­gál­ta; a po­gány­misszió foly­ta­tó­dik: „Krisz­tust hir­de­tik, és én en­nek örü­lök.” (Fil 1,18) Lu­ther össze­gez: „Is­ten nem szo­rul a mi cse­le­ke­de­te­ink­re. Így hát a szív a fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet­hez lát hoz­zá. Hir­de­ti né­ki az evan­gé­li­o­mot.” „Te örök evan­gé­li­om, / Te légy ve­zé­rem uta­mon!” (EÉ 287,4)

Ga­rai And­rás