Élő víz

– Ezt rá­fes­tet­ted a kör­möd­re?

Rá­né­zek a kis­lány­ra, az­tán a ke­zem­re. Né­hány he­te egy nagy szek­rényt ra­kod­tunk, vé­let­le­nül rá­esett az uj­jam­ra. Ak­kor nem is fájt hir­te­len, hi­deg is volt, dol­goz­tunk is na­gyon. Az­tán más­nap már kín­zott ke­gyet­le­nül, vé­gül meg­fe­ke­te­dett a kör­möm. Olyan ré­gen volt már, el is fe­lej­te­ném, de a kis­lány nem en­ge­di.

Az óvo­dá­ban ülünk egy pa­don. Min­den­ki gyü­le­ke­zik, óri­á­si a tü­le­ke­dés, me­gyünk ki ha­ma­ro­san az ud­var­ra, ott lesz a fog­lal­ko­zás is. A hely na­gyon szűk, az óvó­nők pró­bál­nak úr­rá len­ni a for­ga­ta­gon. Míg ren­de­ző­dik ez a vi­dám ká­osz, ott ülök az ala­csony öl­töz­kö­dős pa­don, a kis­lány mel­let­tem. Vi­szo­lyog­va né­zi a kör­mö­met. El­rej­te­ném, de nem le­het. Pró­bá­lok in­kább tu­do­má­nyos len­ni.

– Nem fes­tet­tem. Rá­esett egy szek­rény, és alat­ta össze­gyűlt a vér, az tet­te ilyen fe­ke­té­vé.

Oda­jön egy má­sik is. A ke­zem, mint egy gusz­tus­ta­lan élő­lény, vizs­gá­la­tuk tár­gyá­vá lesz, gri­ma­szol­va un­dor­kod­nak. Egy okos fiú is oda­lép.

– Volt ilyen apu­kám­nak is, le fog majd es­ni.

– Re­mé­lem, már nem, elég rég volt. In­kább majd szé­pen le­nő – mon­dom.

Kis vi­ta tá­mad kö­zöt­tük, ez al­kal­mat ad ar­ra, hogy az uj­jam gyor­san el­rejt­sem a gi­tár­tok egyik be­szö­gel­lé­sé­be.

Hir­te­len egy ré­gi vers öt­lik fel ben­nem a sem­mi­ből. Gye­rek­ko­runk­ban, ami­kor még együt­te­ses­dit ját­szot­tunk, And­rás hoz­ta ezt a szép bűn­bá­na­ti sort, ta­lán ő is ír­ta: „Fe­ke­te kör­me let­tem gyö­nyö­rű tes­ted­nek.”

Ahogy ott ülök az óvo­dá­sok­kal egy ma­gas­ság­ban, meg­ér­tem, mi is va­gyok Is­ten tes­tén. Így rej­te­get en­gem is va­la­mi koz­mi­kus gi­tár­tok be­szö­gel­lé­sé­be, szé­gyen­kez­ve. Nem tud sza­ba­dul­ni tő­lem, az övé va­gyok. Hor­doz, míg tisz­tá­vá nem le­szek. Mennyi idő még?

A tö­meg las­san osz­la­ni kezd, ki­nyí­lik az aj­tó, a sza­bad­ság ki­szip­pant­ja a gye­rek­se­re­get az ud­var­ra. Fel­tá­pász­ko­dom nagy ne­he­zen. A kis­lány is fel­pat­tan, ve­lem jön. Ahogy me­gyünk ki­fe­lé, vá­rat­la­nul meg­fog­ja fe­ke­te kör­mös ke­ze­met.

Ko­czor Ta­más