Evangélikusok

Fe­hér már­vány­ból ké­szült ke­reszt áll az író­asz­ta­lo­mon. Teo­ló­gus­ko­rom óta kí­sér, örök­sé­gül kap­tam, s hű­sé­ge­sen őr­zöm. Be­le­vés­tem két ige­he­lyet ked­ves igé­im kö­zül, hogy biz­tas­sa­nak, min­dig sze­mem előtt le­gye­nek. Kon­fir­má­ci­ói igé­met tő­le kap­tam ál­dás­ként, tő­le, akié a ke­reszt volt. Az ige (Jn 15,16) meg­ha­tá­roz­ta pá­lyá­mat, s má­ig ál­dom Urun­kat, hogy ezt vá­lasz­tot­ta ne­kem a lel­ké­szem ak­kor, ti­zen­két éves ko­rom­ban Ceg­lé­den.

Har­minc éve, 1979. jú­ni­us 12-én tá­vo­zott e föl­di élet­ből Já­vor Pál, aki­re em­lé­ke­zem há­rom lánya, vői és hat uno­ká­ja ne­vé­ben is.

Bu­da­pes­ten szü­le­tett 1911. de­cem­ber 8-án. Ta­nu­ló­éve­it a De­ák té­ri ele­mi­ben, majd a Fa­so­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um­ban töl­töt­te. Ezek után a sop­ro­ni teo­ló­gia kö­vet­ke­zett. 1933. de­cem­ber 24-én szen­tel­te lel­késszé dr. Raf­fay Sán­dor püs­pök a De­ák té­ri temp­lom­ban a misszi­ói pa­rancs (Mt 28,18–20) sza­va­i­val; e parancs vé­gig meg­ha­tá­roz­ta kül­de­té­sét. 1937. jú­ni­us 29-én kö­tött há­zas­sá­got Hor­váth Ró­zsa evan­gé­li­kus ta­ní­tó­nő­vel. Há­rom le­á­nyuk szü­le­tett: Zsu­zsa, Már­ta, Pi­ros­ka.

Se­géd­lel­kész­ként 1934-ben Szán­thó Ró­bert mel­lett kezd­te szol­gá­la­tát Bu­da­pes­ten, a ke­len­föl­di gyü­le­ke­zet­ben. 1937-től Hat­van­ba ke­rült, tíz év múl­va pe­dig Ceg­léd lett új ál­lo­más­he­lye D. Or­dass La­jos püs­pö­köt kö­ve­tő­en, az ő kí­ván­sá­gá­ra, kö­zel har­minc éven át.

Vissza­gon­dol­va a tör­té­ne­lem ak­ko­ri sza­ka­szá­ra: a to­tá­lis dik­ta­tú­ra ide­je alatt meg­áll­ni a hit­ben, gya­ko­rol­ni a sze­re­te­tet, re­mény­ség­gel néz­ni a hol­nap fe­lé, há­zak­nál ti­tok­ban ke­resz­tel­ni, es­ket­ni – nem le­he­tett egy­sze­rű! Já­vor Pál lel­kész­nek még­is si­ke­rült! Ko­moly, rend­sze­re­tő, fe­gyel­me­zett ma­ga­tar­tá­sa, pon­tos, igé­nyes mun­ká­ja, se­gí­tés­re min­dig nyi­tott szí­ve meg­tar­tot­ta őt a he­lyes, krisz­tu­si úton. Élet­pél­dá­ja zsi­nór­mér­ték volt csa­lád­ja és gyü­le­ke­ze­te szá­mára.

A vá­ro­si öku­me­né te­rü­le­tén fel­tét­len te­kin­tély­nek szá­mí­tott min­den más fe­le­ke­ze­tű lel­kész előtt is. Ba­rát­sá­got ápolt a Ceg­lé­den min­dig több lel­kész­ből ál­ló re­for­má­tus egy­ház­zal, de a ka­to­li­kus kol­lé­gá­val is. Már az öt­ve­nes évek­től kezd­ve vol­tak öku­me­ni­kus ima­es­tek.

A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett asz­ta­li ke­reszt mel­lett két ál­ta­la írt imád­sá­gos köny­vecs­két is tu­laj­do­nom­nak mond­ha­tok. 1947-es ki­adá­sú a Ke­zed­re bí­zom lel­ke­met cí­mű, gyer­me­kek­nek írt össze­ál­lí­tás, majd 1967-ben ké­szült a Csen­des per­cek cí­mű ima­könyv. Az utób­bit tő­le kap­tam, sa­ját de­di­ká­lá­sá­val. 1974. jú­li­us 7-én ő is ott állt a ceg­lé­di evan­gé­li­kus temp­lom ol­tár­te­ré­ben, hogy lel­ké­szi mun­ka­tár­si ki­bo­csá­tá­som ün­ne­pi is­ten­tisz­te­le­tén ál­dást ad­jon in­du­ló szol­gá­la­tom­ra. Úgy em­lé­ke­zem rá tisz­te­let­tel és sze­re­tet­tel, mint kon­fir­má­ló, a kán­to­ri szol­gá­lat­ba hí­vó és be­ta­nít­ta­tó lel­ké­szem­re, a pa­pi hi­va­tás­ra ki­bo­csá­tó prin­ci­pá­li­som­ra.

Nem vol­tam már Ceg­lé­den, ami­kor 1976-ban, egy­re fogy­ván az ere­je, Szent­end­ré­re köl­tö­zött fe­le­sé­gé­vel együtt Pi­ros­ka lányá­ék­hoz, ahol mind­ket­ten be­fe­jez­ték föl­di ván­dor­lá­su­kat. Te­me­té­sé­nek hí­re el­ju­tott hoz­zám. Ak­kor is, most is csen­des imád­ság­ban ad­tam és adok há­lát Is­ten­nek ér­te, aki meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lye volt az ak­ko­ri ceg­lé­di gyü­le­ke­zet­nek, ben­ne ne­kem is.

Em­lé­ke­ze­te most e so­rok ál­tal le­gyen ál­dott, a fel­tá­ma­dás bol­dog re­mény­sé­gé­ben!

Né­meth­né Tóth Il­di­kó