A közelmúlt krónikája

Az el­múlt évek ha­gyo­má­nya­i­hoz ha­son­ló­an idén is hív­tak ben­nün­ket egy­ház­me­gyénk pün­kösd­hét­fői csen­des­nap­já­ra. Az össze­jö­ve­telt ez év­ben Tor­da­son ren­dez­ték meg.

Ed­dig még so­ha nem érez­tem kész­te­tést ar­ra, hogy részt ve­gyek ezen a ta­lál­ko­zón, ta­lán mos­tan­ra ér­tet­tem meg, hogy mi is a sze­re­pe. Be­val­lom, meg­for­dult a fe­jem­ben, hogy oda­ér­ke­zés­kor egy­ből ha­za is in­dul­jak, de az­tán a po­zi­tív él­mé­nyek ha­tá­sá­ra le­mond­tam er­ről a ter­vem­ről. A hí­vo­ga­tó szó, a ked­ves fo­gad­ta­tás és ven­dég­lá­tás mind meg­erő­sí­tet­tek ab­ban, hogy ott­ma­rad­jak.

A temp­lo­mi elő­adá­sok alatt meg­is­mer­ked­het­tünk a tor­da­si gyü­le­ke­zet éle­té­vel és a temp­lom tör­té­ne­té­vel. Kü­lö­nö­sen tet­szett, hogy egyes fal­vak­ban mek­ko­ra össze­tar­tás­sal dol­goz­nak a ta­gok a gyü­le­ke­zet épí­té­sén. Az elő­adá­so­kat ki­ve­tí­tett ké­pek kí­sér­ték, ez az él­mé­nye­ket még job­ban fo­koz­ta. Ebéd után a temp­lom­ba vissza­tér­ve já­té­kos prog­ram ke­re­té­ben meg­is­mer­ked­het­tünk az egy­ház­me­gye gyü­le­ke­ze­te­i­nek épí­tő mun­ká­já­val. Ér­de­kes­nek ta­lál­tam ezt a mód­szert, mert nem egy sab­lo­nos elő­adást hal­lot­tam.

Na­gyon örül­tem, ami­kor fi­a­ta­lo­kat pil­lan­tot­tam meg az ol­tár előtt. Egy szín­da­rab­bal ké­szül­tek, amely fel­hív­ta a fi­gyel­met Is­ten igé­jé­nek fon­tos­sá­gá­ra. Rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy Is­ten igé­je nem­csak az idő­sebb kor­osz­tály­nak szól, ha­nem ne­künk is. Fon­tos­nak tar­tom, hogy val­lá­sun­kat ne úgy él­jük meg, mint va­la­mi szé­gyell­ni va­ló tényt, mint olyas­mit, ami „nem di­va­tos”, ha­nem ma­gunk jöj­jünk rá ar­ra, hogy Is­ten lé­te­zik, és oda­fi­gyel ránk. Min­den­kép­pen több prog­ra­mot szer­vez­nék az if­jú­ság­nak, ki­hasz­nál­va min­den al­kal­mat, töb­bek kö­zött a csen­des­na­po­kat is. Úgy gon­do­lom, hogy meg­fe­le­lő mo­ti­vá­ci­ó­val moz­gó­sí­ta­ni le­het­ne a kor­osz­tá­lyom­be­li­e­ket.

A csák­vá­ri gyü­le­ke­zet ének­ka­ra jó pél­da volt ar­ra, hogy fi­a­ta­lok és idő­sek tö­ké­le­te­sen együtt tud­nak mű­köd­ni. Az evan­gé­li­kus éne­ke­ket le­nyű­gö­ző­en kí­sér­te Sze­bik At­ti­la or­go­na­já­té­ka.

Is­ten­tisz­te­let kö­vet­ke­zett ez­után, ame­lyen az öt lel­kész együtt osz­tott úr­va­cso­rát. Jó volt lát­ni, hogy so­kan ré­sze­sül­tek az Úr szent va­cso­rá­já­ban.

A ren­dez­vényt és a részt­ve­vő­ket Szar­ka Ist­ván es­pe­res ál­dot­ta meg. Mély nyo­mot ha­gyott ben­nem egy idős né­ni ál­dá­sa is, ame­lyet vers­ben ol­va­sott fel a gyü­le­ke­zet­nek.

Is­ten igé­jé­vel fel­töl­tőd­ve, fan­tasz­ti­kus él­mé­nyek­kel gaz­da­god­va száll­tunk fel a busz­ra. A ha­za­ve­ze­tő úton éb­red­tem rá ar­ra, hogy éle­te­met Is­ten szol­gá­la­tá­nak sze­ret­ném szen­tel­ni. „Érez­zé­tek és lás­sá­tok, hogy jó az Úr! Bol­dog az az em­ber, aki hoz­zá me­ne­kül!” (Zsolt 34,9)

Tö­rök Da­ni­el­la