Keresztény szemmel

Em­lék­táb­la a köl­tő­nek. Ta­lán ma­ga az égi ün­ne­pelt in­téz­te így. Mint­ha dé­zsá­ból ön­töt­ték vol­na, úgy sza­kadt az eső ké­ső dél­után. A Tö­rök­vész út 3/c alatt táb­la ke­rült a fal­ra, hogy hir­des­se: „Eb­ben a ház­ban élt 1947 és 1974 kö­zött Weö­res Sán­dor (1913–1989) és Ká­ro­lyi Amy (1909–2003) köl­tő és mű­for­dí­tó há­zas­pár. Ál­lít­tat­ta: Bu­da­pest Fő­vá­ros II. Ke­rü­le­ti Ön­kor­mány­zat”.

Húsz éve halt meg a vi­lág­iro­da­lom egyik leg­na­gyobb­ja, Weö­res Sán­dor. A ma­gyar nyelv nagy va­rázs­ló­ja, aki ki­csik­nek és fel­nőt­tek­nek írt ver­se­i­vel örök re­ményt üzent. Szom­bat­he­lyen szü­le­tett, még­is a cse­ri dom­bok te­te­jén gub­basz­tó ke­me­nes­al­jai fa­lut, Csön­gét te­kin­tet­te szű­kebb pát­ri­á­já­nak, mert ott töl­töt­te gyer­mek- és if­jú­ko­rát. Az idő zsák­já­ban fe­lej­tett kis te­le­pü­lé­sen a ma­gány kész­tet­te ol­va­sás­ra, ko­rai írás­ra, az ide­gen­ként bo­lyon­gás­ra a nagy­vi­lág­ban. De nem volt tel­je­sen egye­dül, mű­velt édes­any­ja be­lé­ol­tot­ta az iro­da­lom sze­re­te­tét, ba­ran­go­lást a köny­vek cso­dá­la­tos bi­ro­dal­má­ban. És együtt ta­lál­ták meg a messzi Is­tent, aki a társ­ta­lan­ság kín­zó ér­zé­sét eny­hí­tet­te egész éle­té­ben.

Cso­da­gye­rek volt, és az is ma­radt. Ti­zen­hat éve­sen ve­tet­te pa­pír­ra: „Én ke­re­sem az éle­tem: éle­tem egyet­len ha­lál. / Én ke­re­sem ha­lá­lo­mat / és éle­tem majd meg­ta­lál.” Ko­dály ab­ban az év­ben ol­vas­ta el a köl­tő Öre­gek cí­mű ver­sét, és oly nagy ha­tás­sal volt rá, hogy kó­rus­mű­vet kom­po­nált be­lő­le. Ta­lán Weö­res Sán­dor az utol­só nem­ze­ti köl­tőnk, akit so­ha sen­ki nem tu­dott ki­sa­já­tí­ta­ni. Min­den­kié ő, min­den ma­gya­ré!

Temp­lo­mi csönd. Jó be­tér­ni Is­ten há­zá­ba, a ké­ső dél­utá­ni csönd­be. Áll­do­gál­ni leg­há­tul, az­után le­ül­ni a ko­pott pad­ba. Gyak­ran el­né­zem az ar­co­kat, amint tü­rel­met­le­nül fi­gyel­nek. Mor­mol­nak va­la­mit, majd pénzt ke­res­nek, hogy új­sá­got ve­gye­nek, vagy va­la­me­lyik per­sely­be gyö­mö­szöl­jék az obu­lust. Sok­szor in­gyen vi­szik el a „zsák­mányt”. Han­gos ci­pő­ko­po­gás­sal ér­kez­nek és tá­voz­nak, nagy kö­rö­ket le­ír­va, hogy min­den­ki ész­re­ve­gye őket. Bán­tó ez a vad za­jon­gás. A hit lát­ha­tat­la­nabb és ma­gá­nyo­sabb. Ta­lán szo­mo­rúbb is. És a mel­lénk tér­dep­lő Is­ten is a fél­ho­mály né­ma­sá­gá­ban ta­lál ránk.

Pe­tő In­té­zet. Tíz éve na­pon­ta lá­tom a nagy­be­teg gye­re­ke­ket és a ci­pe­ke­dő fá­radt szü­lő­ket. Gu­rít­ják a vas­tag gu­mi­ke­re­kű to­ló­ko­csi­kat, eme­lik nyög­ve föl a busz­ra. Leg­több­ször a kö­zép­ső sza­bad he­lyet fog­lal­ják el, egy­mást se­gít­ve és biz­tat­va. Mo­so­lyog­va és be­fe­lé nyel­ve a könnye­ket. Mert szí­vet fáj­dí­tó­ak a so­vány ar­cú lány­kák, a vas­tag szem­üve­ges fi­úk gör­csös, pál­ci­ka­lá­bak­kal. A leg­több oda­szí­jaz­va, mert ül­ni sem tud­nak, és be­szél­ni sem, csak ki­ki­ál­ta­ni egy-egy szót, ha ag­gód­va any­ju­kat ke­re­sik… Most is itt van a fi­a­tal csa­lád. A fér­fi már be­le­őszül­ve a min­den­na­pos „ke­reszt­ci­pe­lés­be”. Mert mind a két gye­re­kük sú­lyos be­teg. Is­te­ni cso­da, hogy még él­nek! A leg­szo­mo­rúbb em­be­ri lát­vány; né­ha ki­men­nek a Du­na-part­ra, és a ki­rán­du­ló­ha­jó­kat né­zik. Mind a né­gyen, küsz­köd­ve, egy­más­ba ka­pasz­kod­va né­hány perc­nyi bol­dog­sá­gért. Em­be­ri nagy­ság és győ­ze­lem ez – nem tud­va, ki a „na­gyobb”: az apa vagy gyer­me­kei?

Élet­fo­gyat­ko­zás. Fogy­nak az évek, a rit­ka bol­dog na­pok. Ma­rad né­hány könyv, Mo­zart Rek­vi­em­je, pi­ros al­ma és sző­lő, ked­ves ma­da­ram: a min­den reg­gel meg­mos­dó és két korty vi­zet ivó csöpp cin­ke és pár ba­rát, akik a leg­ne­he­zebb idők­ben is ki­tar­tot­tak mel­let­tem.

Ka­zin­czy em­lé­ke­ze­te. A szép­hal­mi író­fe­je­de­lem szü­le­té­sé­nek két­száz­öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­jük. Ha­za, nem­zet és ma­gyar nyelv el­vá­laszt­ha­tat­lan volt éle­té­ben, és en­nél töb­bet ma sem te­he­tett vol­na. „Sa­ját nyel­vün­ket tud­ni kö­te­les­ség” – ezt az in­tel­met na­pon­ta el­mond­ta szó­ban és le­vél­ben. És ne fe­led­kez­zünk meg az iro­dal­mi éle­tet új­já­szer­ve­ző fér­fi­ról sem. (Igaz, ab­ban az idő­ben az em­be­rek ke­res­ték egy­más tár­sa­sá­gát, egy-egy órás be­szél­ge­té­sért sok­szor na­po­kig ráz­kód­tak sze­ké­ren.) Bi­zo­nyá­ra ezért ala­pí­tot­ta 1789-ben Ba­tsá­nyi­val és Ba­ró­ti Sza­bó Dá­vid­dal a Ma­gyar Mus­e­um cí­mű fo­lyó­ira­tot Kas­sán. Ké­sőbb Or­phe­us cím­mel sa­ját la­pot in­dí­tott.

Ke­vés szó esik a Mar­ti­no­vics-moz­ga­lom­ról. Mi­u­tán a per­ben rá­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy is­mer­te a ká­tét, hét év bör­tön­re ítél­ték. Azon­ban ott sem tét­len­ke­dett: meg­is­mer­ke­dett Kis Já­nos evan­gé­li­kus lel­késszel, aki­vel ti­tok­ban le­ve­le­zett.

Nem­csak az utó­kor volt há­lát­lan ve­le szem­ben, de kor­tár­sai is. A Baj­za ve­zet­te új ge­ne­rá­ció erő­sen tá­mad­ta és kor­sze­rűt­len­ség­gel vá­dol­ta. Ka­zin­czy Fe­renc ke­se­rű­en vet­te tu­do­má­sul a fi­a­ta­lok kri­ti­ká­ját, de nem tu­dott már vá­la­szol­ni: élet­erő­sen, te­le ter­vek­kel ko­le­ra­jár­vány­ban vá­rat­la­nul meg­halt. Epig­ram­mái kö­zül sok a ta­nul­sá­gos és a ta­lá­ló. Az Írói ér­dem mint­ha ma író­dott vol­na: „Szólj! s ki vagy, el­mon­dom. – Ne to­vább! is­mer­lek egé­szen. / Né­kem üres fe­cse­gőt fest az üres fe­cse­gés. / Íz, szín, tűz va­gyon a bor­ban, ha hegy­al­jai ter­més: / Íz, csín, tűz va­gyon a vers­be’, ha mes­te­ri mív.”

Es­ti kér­dés. Oly­kor meg­szó­lít ben­nün­ket Is­ten. És mi leg­több­ször né­mák ma­ra­dunk. Vagy bu­ta­sá­go­kat fe­cse­günk. Ko­moly, éle­tün­ket el­dön­tő kér­dé­sek­re tud­ni kell őszin­tén fe­lel­ni.

Má­tyás cor­vi­nái. Az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár gon­do­zá­sá­ban gyö­nyö­rű kö­tet je­lent meg nagy ki­rá­lyunk cor­vi­ná­i­ról. Má­tyás könyv­tá­ra nagy volt és hí­res. És vi­lá­gi­as, hi­szen az egy­há­zi mű­vek mel­lett ott so­ra­koz­tak a kor leg­ne­ve­­sebb mun­kái is, fő­leg a gö­rög iro­da­lom vá­lo­ga­tá­sa. Em­lék­szem egy 1471-es le­ve­lé­re: be­szá­mol ben­ne egy ked­ves ol­vas­má­nyá­ról, amely már if­jú­sá­gá­ban is tet­szett ne­ki. Ar­ról is tu­dunk, hogy sza­bad ide­jé­ben szí­ve­sen lá­to­gat­ta a tu­dós ba­rá­to­kat, s hall­gat­ta a haj­na­lig tar­tó vi­tá­kat. A mos­ta­ni kö­tet ér­de­kes­sé­ge, hogy a fo­tók a rész­le­te­ket, a dí­szes ini­ci­á­lé­kat is fel­na­gyít­ják. Így a mai utó­dok azt is lát­hat­ják a kü­lön­le­ges la­po­kon, amit ma­ga Má­tyás sem lát­ha­tott.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos