Napról napra

Va­sár­nap

A lisz­tes­fa­zék nem ürült ki, az ola­jos­kor­só sem fo­gyott ki, az Úr ígé­re­te sze­rint. 1Kir 17,16 (Lk 12,29.30b; Lk 6,36–42; Róm 14,10–13; Zsolt 7) Hi­he­tet­len­nek tű­nik ez az ószö­vet­sé­gi ige. Egy­re in­kább úgy gon­dol­ko­dunk, hogy amit meg tu­dunk ven­ni, az ott lesz az asz­ta­lun­kon, egyéb­ként pe­dig nem. Ez az ige két dol­got sze­ret­ne a szí­vünk­re he­lyez­ni. 1. Van úgy, hogy a gon­dos sá­fár­ko­dás el­le­né­re is ki­fogy a csa­lá­di kassza, még­is ke­rül en­ni­va­ló az asz­tal­ra. 2. Is­ten ígé­re­te so­sem szólt több­re, mint a min­den­na­pi szük­ség­let­re, de ezt ő ha­tá­ro­zot­tan meg­ígér­te. Ez­zel a ha­tá­ro­zott­ság­gal higgyük, hogy ő min­dent a ja­vunk­ra tesz.

Hét­fő

Nem az Úr ke­ze rö­vid ah­hoz, hogy meg­se­gít­sen, nem az ő fü­le sü­ket ah­hoz, hogy meg­hall­gas­son, ha­nem a ti bű­ne­i­tek vá­lasz­tot­tak el ti­te­ket Is­te­ne­tek­től. Ézs 59,1–2 (Jak 4,8a; Lk 5,17–26; Ap­Csel 15,36–16,5) Meg kel­le­ne lát­nunk, ta­nul­nunk, hogy ne­héz hely­ze­te­ink­nek, sor­sunk­nak so­ha­sem Is­ten az oka, ha­nem mi vagyunk. Bű­ne­ink tar­ta­nak tá­vol Is­ten­től. Ha pe­dig Is­ten tá­vol, ak­kor a há­zi ál­dás for­dít­va lesz ér­vé­nyes ránk, hi­szen Is­ten hi­á­nya szük­sé­get, bajt hoz. Lás­suk meg még­is, hogy Is­ten Jé­zus­ban kö­zel jött hoz­zánk. Bíz­zunk Is­ten ere­jé­ben és sze­re­te­té­ben!

Kedd

Ne félj, te ki­csiny nyáj, mert úgy tet­szett a ti Atyá­tok­nak, hogy nek­tek ad­ja az or­szá­got! Lk 12,32 (Ézs 54,14; Neh 9,1–3.29-36; Ap­Csel 16,6–15) Biz­ta­tás, meg­erő­sí­tés, meg­aján­dé­ko­zás – mind­ezek ben­ne van­nak eb­ben a rö­vid igé­ben. Mind­ezt azon­ban nem­csak egyé­ni­leg él­het­jük át, ha­nem mint Krisz­tus nyá­ja. Akik le­het, hogy egye­sé­vel él­nek egy la­kás­ban, le­het, hogy ke­ve­sen egy te­le­pü­lé­sen, de mind­nyá­jan Krisz­tus nyá­já­nak tag­jai és ezért Krisz­tus ál­tal örö­kö­sök. Jé­zus nyá­já­hoz tar­to­zó test­vé­rem! Ne félj, nem vagy egye­dül. Ve­led van Jé­zus, és ve­led imád­koz­nak so­kan a nyáj­ból, akik mind meg­aján­dé­ko­zot­tak.

Szer­da

Jé­zus így fe­lelt: „De még bol­do­gab­bak azok, akik hall­gat­ják az Is­ten be­szé­dét, és meg­tart­ják.” Lk 11,28 (Jer 15,16; Mk 11,/20-21/22–26; Ap­Csel 16,16–24) Mély bol­dog­ság­ról be­szél Jé­zus az igé­ben. Le­het, hogy fur­csa ez a szó­kap­cso­lat, de tud­juk, hogy van fe­lü­le­tes, ide­ig-órá­ig szó­ló bol­dog­ság is. Jé­zus nem rö­vid és nem fe­lü­le­tes bol­dog­sá­got akar ad­ni, azt a vi­lág kí­nál­ja. Ő „mély­ség­pár­ti”. Eh­hez a bol­dog­ság­hoz szük­ség van ar­ra, hogy ne elé­ged­jünk meg az ige meg­hal­lá­sá­val csu­pán, ha­nem ve­gyük ko­mo­lyan, és él­jünk a sze­rint. Ha ezt tesszük, va­ló­ban bol­do­gok le­szünk. Ál­dott pró­bál­ko­zást kí­vá­nok!

Csü­tör­tök

Krisz­tus mond­ja: „Men­je­tek el, te­gye­tek ta­nít­vánnyá min­den né­pet, meg­ke­resz­tel­ve őket az Atyá­nak, a Fi­ú­nak és a Szent­lé­lek­nek ne­vé­ben, ta­nít­va őket, hogy meg­tart­sák mind­azt, amit én pa­ran­csol­tam nek­tek.” Mt 28,19–20 (Ézs 55,11; 1Kor 12,19–26; Ap­Csel 16,25–40) Sok­szor hall­juk ezt az igét, hi­szen a ke­reszt­ség szer­zé­sét fog­lal­ja ma­gá­ban. A kér­dés az, hogy csu­pán hall­juk, vagy e sze­rint élünk-e. Fon­tos-e iga­zán gyer­me­ke­ink hit­be­li nö­ve­ke­dé­se, ta­ní­tá­sa? Fon­to­sak-e azok a gye­re­kek, aki­ket a gyü­le­ke­zet­ben ke­resz­tel­tek meg? Imád­ko­zunk-e a meg­ke­resz­tel­te­kért, akár jól is­mer­jük, akár ke­vés­bé? Gyü­le­ke­ze­ti tag­ként a lel­készt se­gít­ve in­du­lunk-e az ige fé­nyé­ben so­ka­kért, so­kak üd­vét fon­tos­nak tart­va?

Pén­tek

Krisz­tus mond­ja: „Én azért jöt­tem, hogy éle­tük le­gyen, sőt bő­ség­ben él­je­nek.” Jn 10,10 (Ézs 49,10; Lk 23,17–26; Fil 1,1–11) Élet és bő­ség – e két fo­ga­lom nem kap­cso­ló­dik min­den eset­ben szo­ro­san egy­más­hoz. Még­is mi, Krisz­tus-kö­ve­tők en­nek a két fo­ga­lom­nak a tel­jes­sé­gé­ben él­he­tünk. A Krisz­tus­ban va­ló élet ugyan­is bő­sé­get hor­do­zó élet! Mi ez a bő­ség? Nem evés és ivás, még csak nem is ru­há­zat, il­let­ve va­gyon. Sok­kal több! A bő­ség az örök élet. S az örök élet fe­lől néz­ve bő­sé­ges lesz e föl­di éle­tem is, mert tu­dom, hogy Krisz­tus ve­lem van, és a he­lyem Krisz­tu­sért el­ké­szít­te­tett.

Szom­bat

Ne kí­vánd fe­le­ba­rá­tod fe­le­sé­gét! 5Móz 5,21 (Mt 5,28; 2Kor 13,10–13; Fil 1,12–18a) Ne, ne, ne… – han­goz­nak a pa­ran­cso­la­tok igéi. És mi már nem is fi­gye­lünk a mö­göt­tük meg­hú­zó­dó is­te­ni sze­re­tet­re, csak a til­tá­sok­ra. A Tíz­pa­ran­cso­lat azon­ban nem más, mint Is­ten vé­dő­kor­lát­ja, hogy a bűn sza­ka­dé­ká­ba ne zu­han­junk. Lás­suk meg a mai igé­ben Is­ten aka­ra­tá­nak fon­tos mon­da­ni­va­ló­ját: légy hű ah­hoz, akit vá­lasz­tot­tál, élj Is­ten rend­je sze­rint, és meg fo­god érez­ni Is­ten sze­re­te­tét e pa­ran­cso­lat mö­gött.

Ta­másy Ta­más­né