A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP – KOL 2,12–15

Hosszú a Szentháromság ünnepe utáni vasárnapok sora. Sokakban él az a hiedelem, hogy nemcsak hosszú, hanem egyhangúan szürke is. Különösen az egyházi év első feléhez képest. Nem árt, ha szembenézünk ezzel a hiedelemmel.

Hogyan lenne szürke, amikor minden vasárnap a feltámadott Úr közösségébe akar állítani bennünket? Ezenkívül, ha már megfosztottuk magunkat attól, hogy a feltámadt Krisztus apostolainak, evangélistáinak és vértanúinak vasárnapokhoz közel eső emléknapjaira ügyeljünk, legalább annak a pár vasárnapnak az üzenete állítana meg bennünket, amelynek sajátos verete esztendőről esztendőre hitünknek, kereszténységünknek egyazon titkára vet fényt.

A Szentháromság ünnepe utáni hatodik vasárnapot a keresztség, keresztségünk vasárnapjaként tartjuk számon. De mivel megesik, hogy elfelejtjük nemcsak ezt a vasárnapot, hanem a keresztségünket is számon tartani, rászorulunk, hogy az apostoli ige emlékeztessen bennünket. Igaz, ma már az élet minden mozzanatát vakuk villanása, felvevőgépekkel szaladgáló emberek sokszor zavaró ügyködése kíséri. Külső dokumentumokban nincsen hiány. Telnek az albumok. De például a keresztelési gyertya „szelíd világossága” felragyog-e ennek a napnak az évfordulóján, hogy fényt vessen arra, mi történt keresztelésünkkor? Ez a többi közül kiugró vasárnap akár mindannyiunk közös keresztelési gyertyájának is tekinthető. Fénye az apostoli szóval egyesülve hirdeti, mi is történt velünk, amikor megkereszteltek bennünket.

Jézus Krisztus cselekedett velünk. „Senki sem keresztelheti meg önmagát” – olvasható egy régi, kézzel írt evangélikus szertartáskönyv rubrikájában, utasításában. A keresztelési szándékot be lehet jelenteni, a kisgyermeket oda lehet emelni a keresztelőmedence fölé, hogy a lelkész a tenyerét vagy a keresztelési kancsót használva, háromszor öntsön vizet a keresztelendő fejére. Velünk történik, de nem mi tesszük. A keresztelést végző is csak látható szolgálattevője a láthatatlan Krisztusnak. Krisztus mindig maga keresztel!

A mai vasárnap igéje azt mondja el újra, hogy amikor Jézus parancsának engedelmeskedve keresztvíz alá tartottak bennünket, Urunk a halálába vont bele minket. Kétszer is elhangzik: „Vele együtt.” Hangozzék akármilyen furcsán: a keresztelés élővel történő temetési aktus. A falunkban kicsit furcsán néztek egy asszonyra, aki számtalanszor ismételgette, hogy nagyon szeretné látni, kik lesznek majd ott a gyászszertartásán. Megkeresztelésemkor ott vagyok a saját temetésemen. De nem magamban!

Krisztus belevon a saját halálába. Nem azért, hogy neki legyek sorstársa, hanem hogy minden bűnöm ítélete Jézus Krisztus kereszthalálával, „fizetségével” együtt kerüljön Isten elé. „Íme, itt vagyok én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem.” (Zsid 2,13) A nyugodtan szuszogó csecsemő, a nehezen féken tartható, dackorszakában lévő gyermek vagy a frissen borotvált felnőtt arca – élete – a töviskoronás Krisztus képével együtt áll Isten előtt.

Az életünk azzal kezdődik, hogy Jézussal együtt meghalunk. Jó, hogy közben felhangzik a Krisztusban beteljesedett ígéret: „(…) Ne félj, mert megváltottalak…” (Ézs 43,1) Urunk megváltó halálába vezet be bennünket. A régiek méltán nevezték „üdvösséges özönvíznek” a keresztséget, mert nem az elpusztító, hanem a megváltó halál közösségébe kerülünk ezáltal Krisztussal.

Keresztségünkben Jézus belevon bennünket feltámadott életébe, az örök élet már most újféle életet formáló és egykor az örökkévalóságban kiteljesedő, minden elképzelésünket, még a fantáziánkat is meghaladó valóságába. De nem arról ábrándozunk vagy vitázunk, hogy milyen is lesz ott, hanem arra ügyelünk, hogyan éljük ezt az életünket a Feltámadottal való láthatatlan, de valóságos egységben.

A tanítványok a keresztre feszülő „Fájdalmak Emberének” görcsbe ránduló kezét együtt látták a Feltámadott áldásra kiterjesztett kezével. Azért mertek a halál peremén járni, mert az Élővel való hitbeli közösségben élték a mostani életüket, és remélték az eljövendőt.

Szürke vasárnap lenne a Szentháromság ünnepe utáni hatodik vasárnap?

**Imádkozzunk! „Jézus, világ Megváltója, / Üdvösségem megadója, / Megfeszített Isten Fia, / Bűnömnek fán függő díja: / Jézus, add, hogy hozzád térjek, / Veled haljak, veled éljek!” (EÉ 191,1)

Fehér Károly