Kultúrkörök

Jártam Móra Ferenc szeretett szülővárosában, Kiskunfélegyházán. Tavaszfényű májusban sétáltam ott, ahol ő kisgyerekként iskolába sietett, ahol felnőttként szegénységére emlékezett. A platánsoros főutcán – mintha szivarfüstje fanyar illatát éreztem volna – kedves madara röppent a közeli fenyőfára.

Jártam őszarany októberben Szegeden, ahol élete legnagyobb részét töltötte: véget nem érő írórobotban, újságírói harcokban, kincseket őrző múzeum igazgatójaként. El-elcsüggedt hosszú virrasztásaiban, de sűrűn meglátogatta a kedves költőbarát, a fekete tüskeszakállú Juhász Gyula, hogy hajnalig beszélgessenek életről, halálról, hazáról, a háborúról, a fölcsillanó reményről.

A körtemuzsika; A hatrongyosi kakasok; Nevenincsen innen, Nekeresden túl… – ugyan mi másról lenne szó, mint az 1879. július 19-én született Móra pompás prózájáról. Mese és valóság határán játszódó történetekről, ahol kisgyerek és felnőtt is otthon érzi magát. Királyos mesék és történelmi regék. Történetek a magyar múlt valóságos és képzelettel festett hőseiről, a honalapító Árpádról, az igazságos Mátyásról, csalafinta udvari bolondokról, hasas török basáról, dicsőséges fejedelmekről, jövendőmondókról, a békapásztorról, a cinegekirályról, a sédi malomról, a bársonyosi kanászokról és a mindig küszködő szegényekről.

Ha nevét halljuk, legelőször talán az Aranykoporsó című történelmi tablója jut eszünkbe. A Hannibál föltámasztása, az Ének a búzamezőkről, a háború és a forradalmak után született művei. Keveset említjük viszont Móra remek újságírói tevékenységét, amelyet Szegeden fejtett ki, Mikszáth és Gárdonyi örökébe lépve. S talán még kevesebb szó esik az író csodálatos gyermekirodalmáról: a versekről, a mesékről, az ifjúsági regényekről, a Dióbél királyfiról, a Rab ember fiairól… Csilicsali Csalavári Csalavér, a nemesi előnevű állat hamisítatlan magyar róka; a történet, az erdei társadalom a tízes évek Magyarországának hű tükörképe. A Kincskereső kisködmön (1920) zárja mesemondó pályáját. A kedves kis kötet hőse nem más, mint a gyermek Móra Ferenc, a környezet pedig Kiskunfélegyháza, melynek hiteles ábrázolását kapjuk.

Isten költőnek teremtette Adyt, Kosztolányit, Weöres Sándort… Móra Ferencet embernek teremtette. Ez látszik írásaiból. Sosem lép ki gyerekkora küszködő világából, a szegénység országából. Az író: megőrzött szavai. Kienged a föld fagya… szőlőnyitás idején… mesetarisznya… madárlátta kenyér… Ezért jó magyarnak lenni, ilyen múlt-szavak öröméért. Móra újra fölfedezéséért!

Kevés író van, aki mélyebben ismerte az emberi lelket: a gyerek félelmén, titkain, a felnőtt vágyain át a megbékélt öregek csendességéig. Úgy gondolom, Mórában sok van a tudomány világosságából. Nézzük és lássuk át a dolgokat. Ezen fáradozott egész életében. A „csillagmélytől” le a föld méhébe, a csontokig ásott, emberi koponyákat forgatott kezében mint tanúságtevő és tudós férfi egyszerre.

Az újságírás Móra Ferenc számára nem könnyű foglalkozás, hanem komoly hivatás volt. Ma már szinte megmagyarázhatatlan az újság és a szerkesztőségek iránti rajongó szeretete. Tudta, megjelenésekor már idejét múlta a cikk, de jellemét, saját vérét követelte minden sor, megszenvedett mondat. A Szegedi Napló az első oldalon hozta a friss hírt: „Tisztelettel jelentjük olvasóinknak, hogy lapunk főszerkesztői állását a mai napon Móra Ferenc foglalta el. Több mint tíz éve munkatársa a napilapnak, s azon fáradozik, hogy jót és igazat írjon.” Reggel héttől este tizenegyig szakadatlan munkában volt, figyelt és jegyzett, dicsért és bírált, vitatkozott – ha kellett, egészen föl Budapestig. 1913. október 2-án élesítette ki végleg a tollát, s rögtön felségsértési pert indítottak ellene; nem is csoda, hiszen minden sora Petőfi forradalmi világnézetétől volt átitatva. De ezzel nem ért véget a megkülönböztetett figyelem: 1914. október elsejétől az igazságügy-miniszter felküldette magának a Szegedi Naplót, s a törvényszék ügyészével figyeltette.

Külön tanulmányt lehetne szentelni a szegedi könyvtárosnak, a múzeumigazgatónak és az archeológusnak. A több tízezer kötet szigorú őrének, az évi ezer aktának, a gepidák és a hunok kutatójának. Jöttek-mentek az évek, a béke csendes és a háború hangos esztendei, s Móra rendíthetetlenül állt a posztján, írt, olvasott, tanult, tanított, dolgozott. Ő volt a mindentudó a Tisza-parti városban.

Az újságíró sohasem nyomta el benne az írót, a kíváncsi riporter a nagy kultúrájú kutatót. Modern, 20. századi ember volt, ki benne élt mindig az élet sűrűjében. Mindenre figyelő és kérdező, mozgékony szellem… „Ő a leglíraibb magyar elbeszélő – írta barátja –, aki nem tud valamiről anélkül írni, hogy magából is ne adna bele valamit.”

Így osztotta szét, falazta be magát életműve Déva-várába. Korán elment, ötvenöt éves korában. Tele tervekkel és kiadatlan, tízkötetnyi újságcikkel, tárcával, elbeszéléssel. Amit Félegyházáról írt, az gyerekkorára is vonatkozott; bárhol járt is, bármit vetett is papírra, refrénszerűen visszhangoztak benne a régi emlékek. Nem véletlen, hogy Móra életművének egyik legragyogóbb fejezete éppen az, amit a gyerekeknek üzent. „Filozófus volt, tudós és forradalmár. S mindenekelőtt bíráló szellem” – írta búcsúzóul Karinthy Frigyes. „Elment, és vele eltűnt az irodalomból egy eredeti, meghatóan őszinte magyar szín” – fogalmazott Móricz.

Egyik szép és utolsó menedékünk Móra Ferenc ebben a gyűlölködő világban. Jó volt hallgatni, és jó újraolvasni. Úgy varázsol bennünket, hogy amikor elnémul, szinte fáj a mély csönd, s magunk kezdünk mesélni a „reménység könyvéből”.

Fenyvesi Félix Lajos