Keresztény szemmel

Már többször említettem e hasábokon a boszorkánysággal, ezotériával és más titkos tanításokkal foglalkozó könyvekkel kapcsolatos veszélyeket. Nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz haszontalan ismét szólni a témáról, mivel az ilyen jellegű kiadványok száma egyenesen meghatványozódott az elmúlt évek alatt.

Amikor a Népszerű boszorkányság című cikket írtam, még csak mintegy polcnyi kötetre lettem figyelmes – mára akár fél könyvtárnyi irodalommal is szembetalálhatja magát a gyanútlan vásárló. A négy évvel ezelőtt megjelent jegyzetemet (Evangélikus Élet, 2005/45. szám) időközben kommentálta is az interneten „egy élő wicca” (vagyis eszerint a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyházának nyíltan pogány híve), aki nem habozott kijelenteni, hogy „a boszorkányság nem egyenlő a sátán imádatával”.

Természetesen nem fogok vitatkozni ezzel a szabad véleménnyel – jelzem, ezt már korábban is megtehettem volna –, mert célom most sem a viszályt keltő, értelmetlen szóharcok provokálása, csupán az általam igaznak hitt tények közlése.

Az ilyen végtelen párbeszédek már csak azért is „haszontalanok és hiábavalók” (vö. Tit 3,9–10), mert evangélikusként lehetetlen közös nevezőre jutni olyasvalakivel, aki így gondolkodik ezekről a dolgokról. A vita előtt ugyanis minimum azt kellene tisztáznunk, mit is értünk „a sátán imádatán”, s ez minden kétséget kizáróan komoly problémákat okozna az egyetértés szempontjából. Másrészről nem tudom, honnan vette bírálóm ezt a mondatot, ugyanis a cikkben ilyesmit nem állítottam; csupán azt, hogy egyesek „olyan isteneket imádnak, »amelyek lényegüket tekintve nem azok« (Gal 4,8–9)”. Mindazonáltal fölöttébb örvendetes, hogy a modern boszorkányok is olvassák az Evangélikus Életet…

Az elmondottakból hamar belátható, hogy milyen nagyok a világnézeti különbségek kortársaink között, de talán azért nehezen tehet engem felelőssé bárki, ha a fentihez hasonló reakciók után nyomasztó következtetésekre jutok. Az eszmék közötti zűrzavar napjainkban olyan mértékű, hogy már a felületes szemlélőnek is azonnal feltűnik – tegyük hozzá egyszer és mindenkorra: ezért nem kis százalékban a tömegével burjánzó ezoterikus irodalom a felelős.

Mielőtt valaki megint félreértene, elismerem, hogy a könyvesboltokban kapható „titkos tanok” és más filozófiák között vannak értékesek is, illetve szinte minden kötetben fellelhető valamilyen értékes gondolat. Ugyanakkor tegyük hozzá hamar, hogy csaknem lehetetlen az ezotériával úgy foglalkozni, hogy az ember ne találjon abban figyelemre méltó tényeket, mivel – még ha látszólag is – az ilyen tanokban mindig fellelhetőek az univerzális megnyilvánulás nyomai. A probléma csupán az, hogy összességében tekintve a lehető legkaotikusabb módon szerveződnek ezek a tartalmak, a végeredmény pedig olyan mélységes szövegtenger, amelyben az igazság játékos könnyedséggel mosódik össze a hamissággal, az egyetemes valóság az egyéni képzelettel, a beavatási tanítás az álbeavatási butítással. (És az már tényleg krajcáros komédia, hogy az ezoterikus kiadványok többségét titkosnak állítják be, miközben nyíltan árusítják, tehát bárki megveheti őket. Adódik a kérdés: amihez bárki hozzájuthat, az mitől titkos?)

A téma szabatosabb kifejtése érdekében egy másik konkrét esetet is idézek, amely tisztán megvilágítja aggályainkat, s amelyet ráadásul nem egy ezoterikus témájú kötetben olvastam, hanem olyasvalakitől hallottam a minap, aki ilyen könyvekből szerzi az ismereteit. Kortársunk fölöttébb merész kijelentésre ragadtatta magát: szerinte Jézus messiási vonása „csak az egyház blöffje”, mivel az aranykort elhozó Napgyermek megváltástörténete már jóval Krisztus előtt megjelent, „a Biblia szerzői” ezt csupán „átdolgozták”.

Igen meglepődtem, mert sokféle zavaros beszédet hall az ember, amikor a természetfelettiről esik szó, de ez a „tanítás” minden várakozásomat felülmúlta, ennek ugyanis éppen az ellenkezője az igaz! Mert nem az Újszövetség írói merítettek ihletet a korábbi mítoszokból, hanem inkább az előző idők bölcsei sejtették meg egy eljövendő messiás csodálatos ígéretét, mint ahogy ez később be is teljesedett Jézus Krisztus személyében. A „Napgyermek a Lótusz kelyhében” mitológiája kétségkívül az egyiptomi istenvilág része, mint ahogyan Ozirisz, Ízisz és Hórusz kultuszát az „egyiptomi szentháromság”-nak nevezik a kutatók. Ám az, hogy ezek a misztériumok már az Emberfia előtt léteztek, véletlenül sem jelenti azt, hogy a tényleges, földi megvalósulásukról szóló történet lenne a „stencilezett másolat” – éppen fordítva.

Persze jó kis beugratós téma, igen cseles kérdés ez egy ilyen szellemileg letompított, kilúgozott nemzetnek, amelyet negyven éven át megfosztottak mindentől, ami túlmutat az anyagi világon, aztán ráeresztették ezt a lehetetlen mennyiségű álmisztikát; így nem csoda, ha ilyen nagy most a sötétség. S mint ahogyan Ninivében az emberek nem tudtak különbséget tenni „a jobb és a bal kezük között” (Jón 4,11), úgy ezek az „ezoterikusok” sem képesek megkülönböztetni az okot az okozattól; ez is hibátlanul mutatja, napjainkban milyen mértékű a felfordulás.

Annak idején a farizeusok legalább befogták a szájukat, amikor Jézus megkérdezte tőlük: „Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a fia?” Mert ha „Dávid urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia?” A kérdés bonyolultságát és félelmetességét bizonyítja, hogy „senki sem tudott neki felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki…” (Mt 22,41–46) A válaszadás viszont csak az „írástudók” számára ily nehéz, akikből ma is akad bőven az ilyen ezoterikus könyvespolcoknál…

Jézus úgy lehet Dávidnak egyszerre ura és fia, hogy bár később született meg testben, ő már „kezdetben az Istennél volt”, vagyis a Szentháromság tana és a mennyei örökösödés joga szerint megelőzi Dávidot, hiszen a Krisztus maga az Isten (vö. Jn 1,1–18, Jel 5,7–10). Márpedig Isten mindenkinél előbb volt.

Ezek ismeretében hogyan is állíthatnánk, hogy az evangélium az egyiptomi Napgyermek mítoszából keletkezett? Olyan ez, mintha valaki a hajnali ködön átszűrődő napfényt összekeverné a derült égen ragyogó nappal, mondván, hogy a homályos reggel a déli fény. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy Jézust senki sem előzheti meg, sem időben, sem eszmében, mivel „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött”. Erre egyébként ő maga is figyelmeztet: „…nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5), Péter halfogása pedig rögtön bizonyítja is ezt, hiszen a történet lényege már Simon feleletéből kiderül: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra kivetem a hálókat.” (Lk 5,5)

Úgy gondolom, hogy a titkos tanításokra szomjazó fiatal nemzedéket semmiképpen sem a rossz szándék vezérli, amikor „kiveti a hálóját” az ezoterikus irodalmakra. Ám az korántsem megnyugtató magyarázat a tévelygésre, hogy valaki balek – vagy ahogyan Vlagyimir Iljics Lenin nevezte értelmiségi híveit: „hasznos idióta”. Mert ne gondoljuk, hogy ezek a rászedett ifjú emberek nem okoznak kárt ezekkel a felemás beszédekkel! Hasznosak ők a szerintük emberfeletti, de valójában egy nagyon is emberalatti, zavarkeltő befolyás működtetéséhez, hogy „megtévesszék – ha lehet – a választottakat is” (Mt 24,24).

Mindenki keres valamit az életben, s nemzedékem is joggal kutat a létezés nagy titkai után. Jézus azt ígéri, hogy „aki keres, talál”. És azt is mondja ugyanitt, hogy senki sem csalódik, aki az igazságra éhezik: „…ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki?” (Mt 7,7–11) Az étellel való hasonlat nyilvánvalóan egyszerre szó szerinti és jelképes. Mert a hal közismerten a Krisztus szimbóluma, a kígyóra való szándékos utalás sem kíván különösebb magyarázatot. S ha valaki a „Szent Szellemet” keresi, de csak az „ősi kígyót” találja, talán figyelmeztetnünk kellene: nem biztos, hogy jó helyen keres – vagy netalántán maga a kérés volt rossz. Ideje lenne ezt sürgősen felismerni, mielőtt a kígyó visszamar.

Andriska János