Cantate

Men­je­tek bé­ké­vel…

Mind­két be­mu­ta­tan­dó éne­künk az is­ten­tisz­te­let, pon­to­sab­ban az úr­va­cso­rai is­ten­tisz­te­let be­fe­je­zé­sé­hez kö­tő­dik. A gyü­le­ke­zet itt a kö­zös­sé­gért, kü­lö­nö­sen is a Jé­zus Krisz­tus­sal az úr­va­cso­rá­ban meg­élt kö­zös­sé­gért ad há­lát, és en­nek ere­jé­vel in­dul el a temp­lom­ból, hogy Krisz­tus ta­nít­vá­nya­ként, kö­ve­te­ként kép­vi­sel­je az evan­gé­li­um ügyét a vi­lág­ban.

E zá­ró­rész­nek (az el­bo­csá­tás­nak) az üze­ne­tét szó­lal­tat­ják meg Evan­gé­li­kus éne­kes­köny­vünk (EÉ) 11–13-as szá­mú ének­ver­ses úr­va­cso­rai li­tur­gi­á­i­nak har­ma­dik ének­ver­sei is. A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv (GyLK) ötö­dik ré­szé­ben ta­lál­ha­tó – az éne­kes­köny­vünk éne­ke­i­vel azo­nos stí­lu­sú – ver­ses éne­kek meg­is­me­ré­se töb­bek kö­zött ezen a pon­ton is gaz­da­gít­hat­ja úr­va­cso­rai is­ten­tisz­te­le­te­in­ket.

A 800-as és a 801-es szá­mú éne­kek tar­tal­muk­ban és funk­ci­ó­juk­ban te­hát ro­kon­sá­got mu­tat­nak, ere­de­tü­ket és ka­rak­te­rü­ket te­kint­ve azon­ban na­gyon kü­lön­bö­ző­ek, így hasz­ná­la­tuk­kal vál­to­za­tos­sá is te­het­jük gyü­le­ke­ze­ti ének­lé­sün­ket.

A Bé­kes­ség­ben, ó, Úr­is­ten (GyLK 800) szer­ző­je, a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján élt Fried­rich Spit­ta – né­met gya­kor­la­ti és új­szö­vet­sé­ges teo­ló­gus, aki a li­tur­gi­á­val kap­cso­la­tos ku­ta­tá­sok te­rén is je­len­tős ér­de­me­ket szer­zett – bib­li­ai for­rá­sok­hoz nyúlt vissza. Már az ének al­cí­me – Nunc dimit­tis – is mu­tat­ja, hogy a szer­ző ki­in­du­lá­si alap­ja Lu­kács evan­gé­li­u­má­nak, ab­ban is Jé­zus szü­le­tés­tör­té­ne­té­nek egyik is­mert sza­ka­sza, Si­me­on éne­ke (Lk 2,29–32) volt. Az idős em­ber éne­ke ez, aki meg­ta­pasz­tal­ta Is­ten ígé­re­té­nek be­tel­je­sü­lé­sét, a ta­lál­ko­zás le­he­tő­sé­gét a Meg­vál­tó­val, s így tel­jes, be­tel­je­sült éle­tet mond­hat ma­gá­é­nak, amely­nek vé­gé­re is bi­za­lom­mal te­kint. Nem vé­let­len, hogy a szö­veg az egy­ház tör­té­ne­te so­rán – kü­lö­nö­sen is a szer­ze­te­si kö­zös­sé­gek­ben mint a na­pi utol­só ima­óra (comp­le­to­ri­um) ál­lan­dó éne­ke – pol­gár­jo­got nyert ma­gá­nak.

A nap, az élet és vég­ső so­ron a vi­lág­vé­ge fe­lé te­kin­tés, s ez­zel együtt a mind­ezt kéz­ben tar­tó Is­ten­ben va­ló bi­za­lom szó­lal meg Spit­ta éne­ké­ben is. A má­so­dik vers­szak­ban úr­va­cso­rai há­la­adó tar­ta­lom­mal fű­zi to­vább a szö­ve­get („Uj­jong­va szól ir­gal­mad­ról, / Kit át­jár e szent étel”); a har­ma­dik vers­szak­ban pe­dig az is­te­ni kö­zös­ség kö­vet­kez­mé­nyé­hez, a ke­resz­tény bi­zony­ság­té­tel­hez va­ló erő­ké­rés imá­ja szó­lal meg („Szí­vem és szám min­den órán / Jó­sá­go­dat hir­des­se”).

A Fried­rich Spit­ta éne­ké­nek alap­ját ké­pe­ző szö­veg (Jo­hann Eng­lisch, 1530 előtt) csak­úgy, mint a GyLK-ban ta­lál­ha­tó szép dal­lam (Wolf­gang Dachs­te­in szer­ze­mé­nye) a 16. szá­zad­ból, a re­for­má­ció ko­rá­ból szár­ma­zik.

A Krisz­tus­nak ven­dé­gei kez­de­tű éne­künk (GyLK 801) mind szö­ve­gé­ben, mind dal­la­má­ban ma­gyar ere­de­tű. A kö­tet szer­kesz­tői a Ré­gi ma­gyar is­te­nes éne­kek gyűj­te­mény­ből (Schu­lek Ti­bor – Su­lyok Im­re) vet­ték és dol­goz­ták át. Dal­la­ma a Mond­ja­tok di­csé­re­tet (EÉ 276), amely bár a 16. szá­zad­ból szár­ma­zik, de dal­lam­mal csak a 18. szá­za­di éne­kes­köny­vek­ben ta­lál­ko­zunk ve­le. Az ének szö­ve­ge – csak­úgy, mint a Mond­ja­tok di­csé­re­tet – há­la­adó jel­le­gű, és egy­ér­tel­mű­en a meg­élt úr­va­cso­rai kö­zös­ség­re utal. Két rö­vid vers­sza­ka kö­zül az el­ső egy­részt a há­la­adást ad­ja a szánk­ba a min­ket ven­dé­gül lá­tó Krisz­tus kö­zöt­tünk va­ló je­len­lé­té­ért, más­részt utal az úr­va­cso­ra lel­kün­ket táp­lá­ló vol­tá­ra. A má­so­dik vers­szak – az „el­bo­csá­tó ének” le­zá­rá­sa­ként – azt te­szi vi­lá­gos­sá, hogy ez a krisz­tu­si je­len­lét nem ma­rad­hat kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül.

„Krisz­tus­nak ven­dé­gei, / Men­je­tek el most bé­kes­ség­gel, / Táp­lál­ta ő lel­ke­tek / Szent tes­té­vel, vé­ré­vel. // Ad­ja­tok há­lát ne­ki / Hű­sé­gé­ért és jó­sá­gá­ért, / Él­je­tek min­den na­pon / Jó ta­nít­vá­nya­i­ként!”

E rö­vid ének meg­ta­nu­lá­sa és hasz­ná­la­ta nem­csak gaz­da­gí­tó vol­ta mi­att le­het al­kal­mas ar­ra, hogy a GyLK-val va­ló meg­is­mer­ke­dés egyik el­ső lé­pé­se le­gyen, ha­nem azért is, mert a gyü­le­ke­zet­nek nem kell új dal­la­mot meg­ta­nul­nia: egy már jól is­mert ének dal­la­má­ra éne­kel­he­ti az új szö­ve­get. Ez­zel a gyü­le­ke­zet szin­te ész­re­vét­le­nül te­he­ti meg az el­ső lé­pést a GyLK hasz­ná­lat­ba­vé­te­lé­hez s ez­ál­tal is­ten­tisz­te­le­tei fel­fris­sü­lé­sé­hez.

Wag­ner Szi­lárd