Kultúrkörök

1937-től a buchen­wal­di kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ba fér­fi­a­kat de­por­tál­tak. Leg­alább­is így tud­tuk 2001-ig, ami­kor lét­re­jött Né­met­or­szág­ban a Buchen­wald el­fe­le­dett asszo­nyai cí­mű ki­ál­lí­tás. Az asszony­sor­so­kat be­mu­ta­tó anyag – Pá­rizs és Deb­re­cen után – au­gusz­tus 25-től a bé­kás­me­gye­ri evan­gé­li­kus temp­lom­ban te­kint­he­tő meg.

A ki­ál­lí­tás tör­té­nel­mi új­don­sá­ga, hogy rá­irá­nyít­ja a fi­gyel­met a buchen­wal­di fő­tá­bor mel­lett lé­te­zett sok al­tá­bor­ra, ame­lyek­be nő­ket de­por­tál­tak, mód­szer­ta­ni­lag pe­dig e sor­sok be­mu­ta­tá­sá­val nyújt újat a kény­szer­mun­ká­ra ítélt nők­ről szó­ló do­ku­men­tum­anyag.

Hogy hány al­tá­bor lé­te­zett, azt még min­dig nem tud­ják pon­to­san, bár fo­lya­ma­to­san ku­tat­ják, tény azon­ban, hogy ezek­be nők ke­rül­tek. A ha­di­fog­lyok, szov­jet kény­szer­mun­ká­sok, ci­gány asszo­nyok mel­lé ér­kez­tek a ma­gyar zsi­dó nők. Ahogy Pusz­ta­i­né Fa­hi­di Éva egy­ko­ri häft­ling, az­az fo­goly kér­dé­sem­re el­mond­ta, az al­tá­bo­rok csak ad­mi­niszt­ra­tív tá­bo­rai vol­tak a bor­zal­mas fő­tá­bor­nak, és ő en­nek a „csak”-nak kö­szön­he­ti ta­lán az éle­tét is. Őket, ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó lá­nyo­kat, asszo­nyo­kat a há­bo­rú vé­ge fe­lé de­por­tál­ták e tá­bo­rok­ba. Ám mind­ad­dig alig tu­dott ró­luk a köz­vé­le­mény, míg a Buchen­wald­ban dol­go­zó ku­ta­tók egyi­ké­nek, Irm­gard Sei­del­nek eszé­be nem ju­tot­tak ezek az al­tá­bo­rok is.

Bár a fo­tók, a tár­lók­ban el­he­lye­zett tár­gyak, tá­bo­ri do­ku­men­tu­mok ke­gyet­len pon­tos­ság­gal vá­zol­ják fel a ke­re­tet, amely­ben a lá­ger­la­kók­nak meg kel­lett ta­nul­ni az élet­ben ma­ra­dás nagy tit­kát, az egy­ko­ri ne­ve­nincs, csak szám­ként em­le­ge­tett nők nem csak fo­goly­ként tá­rul­nak elénk eb­ben a ki­ál­lí­tás­ban. Vé­gig­kö­vet­het­jük sor­su­kat szü­le­té­sük­től a kü­lön­bö­ző ál­lo­má­so­kon, a tá­bo­ron át egé­szen az öre­ge­dé­sig. Olya­no­két is, akik e ki­ál­lí­tás meg­szer­ve­zé­sé­ig so­ha sen­ki­nek nem mond­ták el, hogy lá­ger­ben vol­tak. Olya­no­két, akik a tá­bor bor­zal­mai kö­zött is tud­ták, hogy csak a kul­tú­ra se­gít­he­ti a túl­élést, s leg­na­gyobb ka­taszt­ró­fa a mű­ve­let­len­ség. Ép­pen ezért ezek a ma­gyar zsi­dó asz­szo­nyok Jó­ka­it, Má­ra­it idéz­ték, mond­ták egy­más­nak, lop­va új­sá­got szer­kesz­tet­tek. Fa­hi­di Éva sze­rint eze­ket a sor­so­kat, ese­mé­nye­ket min­de­nütt meg kell mu­tat­ni, ahol em­pá­tia mu­tat­ko­zik irán­tuk.

Prőh­le Ger­gely, a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház or­szá­gos fel­ügye­lő­je meg­nyi­tó­be­szé­dé­ben hang­sú­lyoz­ta, hogy en­nek a ki­ál­lí­tás­nak nem em­lé­kez­tet­nie kell, ha­nem ta­ní­ta­nia, és ren­det kellene ten­nie a mai Ma­gyar­or­szá­gon az össze­za­va­ro­dott fe­jek­ben. Mi­vel a ki­ál­lí­tás most szak­rá­lis tér­ben, temp­lom­ban ka­pott he­lyet, jó al­ka­lom ar­ra is, hogy ezen ke­resz­tül az em­be­rek át­ér­té­kel­jék egy­más­hoz és Is­ten­hez va­ló vi­szo­nyu­kat. Meg­jegy­zé­sem­re, hogy a vész­kor­szak­ban ma­gyar evan­gé­li­kus lel­ké­szek is meg­pró­bál­tak éle­te­ket men­te­ni, Prőh­le Ger­gely ki­je­len­tet­te: az­zal, hogy a ki­ál­lí­tás a Ga­u­dio­po­lis ne­vet vi­se­lő sze­re­tet­ház mel­lett jött lét­re, Szteh­lo Gá­bor­ra is em­lé­kez­he­tünk, így te­hát ezek­nek a sor­sok­nak a be­mu­ta­tá­sa nem­csak né­met ügy, nem­csak zsi­dó ügy, ha­nem épp annyi­ra ma­gyar, mint amennyi­re evan­gé­li­kus is.

Jut­ta Ha­us­mann, az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem pro­fesszo­ra kér­dé­sem­re el­mond­ta, hogy né­met­or­szá­gi gye­rek­ko­rát a hall­ga­tás leng­te be, amely las­san vál­to­zott. Ma már Né­met­or­szág la­kói is ér­dek­lő­dő­ek, em­pa­ti­ku­sak, de ugyan­ak­kor min­dig fi­gyel­ni kell az egyen­súly­ra is, hogy a múlt­tal va­ló fog­lal­ko­zás ne vál­jon eről­te­tet­té, és hogy az ér­dek­lő­dés át ne csap­jon kö­zöny­be vagy el­uta­sí­tás­ba.

Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban fel­me­rül a kér­dés, hogy mi­ért egy evan­gé­li­kus temp­lom­ban ren­dez­ték meg a ki­ál­lí­tást. Do­náth Lász­ló, a bé­kás­me­gye­ri gyü­le­ke­zet lel­ké­sze el­mond­ta, hogy te­rem­tett­sé­günk­nél fog­va kul­tusz és kul­tú­ra össze­tar­to­zik – e ki­ál­lí­tás csak nyil­ván­va­ló­vá te­szi ezt, rá­adá­sul ha­tá­ro­kon át­íve­lő­en: né­me­tek és ma­gya­rok, zsi­dók és ke­resz­té­nyek, hí­vők és nem hí­vők ta­lál­koz­tak itt egy­más­sal. A leg­kü­lön­fé­lébb ér­ték­ren­det val­lók egyek ab­ban, hogy – amint Fa­hi­di Éva a meg­nyi­tón fo­gal­ma­zott – a fé­le­lem és a gyű­lö­let el­len fel kell lép­ni. Ezért a ki­ál­lí­tás nem pusz­tán kul­tu­rá­lis ese­mény, nem pusz­tán a kul­tu­szi kö­zös­ség sa­ját misszi­ó­ja, ha­nem an­nak nyil­ván­va­ló­vá té­te­le, hogy va­gyunk még pá­ran, akik az ak­tu­á­lis fé­lel­mek el­len bár­mi­kor fel­lép­nek.

A ki­ál­lí­tott anyag ta­nít­hat, el­gon­dol­koz­tat­hat. A temp­lom ka­pu­ja bár­ki előtt nyit­va áll, di­á­kok­nak, na­gyobb cso­por­tok­nak elő­ze­tes be­je­lent­ke­zés ese­tén ma­guk a túl­élők tar­ta­nak tár­lat­ve­ze­tést.

Ve­res Eme­se-Gyöngy­vér