A hét témája

A szep­tem­ber 12-i or­szá­gos pres­bi­ter­ta­lál­ko­zó be­ve­ze­tő elő­adá­sá­nak cí­me igen am­bi­ci­ó­zus. Fel­té­te­le­zi, hogy a je­len­le­gi hely­meg­ha­tá­ro­zá­son túl a jö­vő cse­lek­vé­si irá­nyát is meg le­het ha­tá­roz­ni a ren­del­ke­zés­re ál­ló húsz perc­ben. Elő­re­bo­csá­tom: ko­ránt­sem hi­szem, hogy az ál­ta­lam le­ír­tak és mon­dan­dók ál­ta­lá­nos ér­vénnyel bír­hat­nak. Evan­gé­li­kus kö­zös­sé­günk­nek ép­pen az az egyik kü­lön­le­ges ér­té­ke, hogy az egy­ház tes­té­nek kü­lön­bö­ző tag­ja­i­ként mind­annyi­an más sa­já­tos ta­pasz­ta­la­tot, sok­szí­nű egy­ház­ké­pet hor­do­zunk ma­gunk­ban. Ezek­nek a ta­pasz­ta­la­tok­nak a ki­cse­ré­lé­se a ta­lál­ko­zó egyik leg­fon­to­sabb cél­ja. Ami­kor azon­ban most or­szá­gos ügye­ink­ről ej­tek szót, azt sem rej­tem vé­ka alá, hogy na­gyon is fon­tos­nak tar­tom az or­szá­gos prob­lé­mák irán­ti fo­gé­kony­ság nö­ve­lé­sét. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy csak ak­kor le­het­nek si­ke­re­sek a he­lyi kez­de­mé­nye­zé­sek, ha ezek egy szé­le­sebb kö­rű test­vé­ri együtt­mű­kö­dés ré­sze­ként is ér­tel­mez­he­tők.

Hely­ze­tünk a szá­mok tük­ré­ben

Nap­ja­ink „szám­sze­rű­sí­tett” vi­lá­gá­ban bi­zony mi is rá­kény­sze­rü­lünk, hogy egy­há­zunk ál­la­po­tá­ról sta­tisz­ti­kák, gra­fi­ko­nok for­má­já­ban ad­junk szá­mot. A szá­mok per­sze nem azo­no­sak a lel­kek­kel, de azért ne áll­tas­suk ma­gun­kat az­zal, hogy ép­pen egy egy­ház éle­té­nek ala­ku­lá­sá­ról ne ad­ná­nak vi­szony­lag pon­tos ké­pet a ki­mu­ta­tá­sok. Az ada­tok bi­zony meg­rá­zó­ak. Amennyi­re öröm­te­li az a tény, hogy a rend­szer­vál­tás óta ör­ven­de­tes mó­don bő­vült in­téz­mény­rend­sze­rünk, oly­annyi­ra el­ke­se­rí­tő, hogy az egy­ház­ta­gok egy­re fogy­nak. A ka­zu­á­lis szol­gá­la­tok szá­má­nak ala­ku­lá­sa ta­lán még pon­to­sab­ban mu­tat­ja, hogy a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő sza­bad­ság nem az egy­há­zi élet va­lós ki­tel­je­se­dé­sét, csu­pán in­téz­mé­nyi meg­erő­sö­dé­sét von­ta ma­ga után.

A kül­ső kö­rül­mé­nyek vál­to­zá­sa

A rend­szer­vál­to­zás és a nyu­ga­ti tí­pu­sú de­mok­rá­cia­mo­dell át­vé­te­le ön­ma­gá­ban nem je­lent ga­ran­ci­át a val­lá­sos­ság, az egy­há­zak éle­té­nek ki­bon­ta­ko­zá­sá­ra. Azt már a rend­szer­vál­tás haj­na­lán is tud­tuk, hogy az el­vi­lá­gi­a­so­dás mér­té­ke a „sza­bad vi­lág­ban” – fur­csa mó­don – szin­te azo­nos mér­té­kű a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ban ta­pasz­tal­tak­kal. A szo­ci­a­liz­mus örök­sé­ge és az eb­ből az idő­szak­ból is­mert fe­le­más mo­der­ni­zá­ció azon­ban fel­erő­sí­tet­te azt a ki­csit ideo­lo­gi­kus, ki­csit prag­ma­tis­ta kér­dés­fel­te­vést, hogy a mo­dern vi­lág­ban mi ke­res­ni­va­ló­juk is van az egy­há­zak­nak. Ez az ál­la­pot má­ig tart, a kér­dés­re adan­dó, az el­vi­lá­gi­a­so­dott tö­me­gek szá­má­ra is köz­ért­he­tő vá­lasszal pe­dig mind­má­ig adó­sak va­gyunk. S bár ál­lam és egy­ház szét­vá­lasz­tá­sá­nak Eöt­vös Jó­zsef-i el­vét gyak­ran em­le­get­jük, nem si­ke­rült úgy meg­ol­da­ni az egy­ház­fi­nan­szí­ro­zás kér­dé­sét, hogy az egy­há­zak a tár­sa­da­lom­ban va­ló­ban ön­ál­ló és ön­tu­da­tos sze­rep­lő­ként tud­ja­nak meg­je­len­ni. Az em­be­re­ket leg­in­kább fog­lal­koz­ta­tó kér­dé­sek­ben (pél­dá­ul szo­ci­á­lis, gyer­mek­vál­la­lá­si, be­ván­dor­lá­si, et­ni­kai), ame­lyek­re bib­li­kus ala­pon irányt adó vá­laszt le­het­ne ad­ni, ne­héz de­fi­ni­ál­ni pon­to­san, hogy hol hú­zó­dik a ha­tár az egy­ház­tól el­vár­ha­tó el­kö­te­le­zett köz­éle­ti­ség és az egy­ol­da­lú párt­po­li­ti­zá­lás kö­zött. Az or­szág túl­po­li­ti­zált­sá­ga okán ez a di­lem­ma hat­vá­nyo­zot­tan és még gyak­rab­ban me­rül föl, amit a po­li­ti­ku­sok – egy­há­zi­as vagy épp egy­ház­el­le­nes mó­don – ki is hasz­nál­nak. Eköz­ben az or­szág gaz­da­sá­gi, tár­sa­dal­mi hely­ze­te, köz­egész­ség­ügyi ál­la­po­ta az utób­bi évek­ben vé­sze­sen le­rom­lott. Meg­rop­pant a köz­bi­za­lom, a ha­gyo­má­nyos kö­zös­sé­gek is ne­héz hely­zet­be ke­rül­tek. En­nek ha­tá­sá­ra Ma­gyar­or­szág nem­zet­kö­zi ér­dek­ér­vé­nye­sí­tő ké­pes­sé­ge is meg­rom­lott, a ma­gyar nem­ze­ti kö­zös­ség vé­del­me, ért­ve ez alatt a ha­tá­ron tú­li ma­gyar­ság jo­ga­i­nak ér­vé­nye­sí­té­sét és egy­út­tal a ha­zai ki­sebb­sé­gek irán­ti to­le­ran­ci­át, ne­héz­kes­sé, oly­kor ki­lá­tás­ta­lan­ná vált. Ez egy olyan egy­ház szá­má­ra, mely­nek fon­tos a ha­tá­ron tú­li ma­gyar evan­gé­li­ku­sok ügye, ugyan­ak­kor több­nem­ze­ti­sé­gű gyö­ke­rei mi­att élő bi­zo­nyí­té­ka a to­le­ran­cia le­he­tő­sé­gé­nek, kü­lö­nö­sen el­szo­mo­rí­tó fej­le­mény.

Még tá­gabb össze­ve­tés­ben egy­re in­kább úgy tű­nik, hogy Ma­gyar­or­szág a kon­ti­nen­sen egy­re in­kább a pe­ri­fé­ri­á­ra szo­rul, eu­ró­pai uni­ós tag­sá­gá­nak szám­ta­lan elő­nyét sem ké­pes úgy ka­ma­toz­tat­ni, hogy az min­den­ki szá­má­ra át­él­he­tő le­gyen. Pénz­ügyi és ener­gia­füg­gő­sé­günk hosszú idő­re meg­ha­tá­roz­za fej­lő­dé­si pá­lyán­kat, mi­köz­ben el­mu­lasz­tot­tuk szé­les kör­ben tu­da­to­sí­ta­ni azo­kat a ci­vi­li­za­to­ri­kus cé­lo­kat, me­lyek szá­munk­ra, hit­val­ló ke­resz­té­nyek szá­má­ra a te­rem­tett vi­lág iránt ér­zett fe­le­lős­ség­ben fog­lal­ha­tó össze: kör­nye­zet­vé­de­lem, ener­gia­ta­ka­ré­kos­ság, tu­da­tos táp­lál­ko­zás, egész­sé­ges élet­mód. Ez a mu­lasz­tás csak fo­koz­za se­bez­he­tő­sé­gün­ket, ki­szol­gál­ta­tott­sá­gun­kat.

Ho­gyan to­vább?

Le­het, hogy a fen­ti hely­zet­le­írás so­kak szá­má­ra túl pesszi­mis­tá­ra si­ke­re­dett. De saj­nos itt is csak a gaz­da­sá­gi, nép­egész­ség­ügyi, köz­vé­le­mény-ku­ta­tá­si ada­tok­ra tá­masz­kod­tam, me­lyek­kel azon­ban itt nem aka­rom ter­hel­ni az ol­va­sót. Ám ha csak a sa­ját egy­há­zi sta­tisz­ti­ká­ink­ra te­kin­tünk, nem ke­rül­het­jük meg a kér­dést: ho­gyan to­vább? Ha még in­kább élé­re aka­rom ál­lí­ta­ni a kér­dést: mit te­szünk an­nak ér­de­ké­ben, hogy Is­ten előtt el tud­junk szá­mol­ni a ka­pott le­he­tő­sé­gek­kel?

Tu­da­tos és össze­han­golt cse­lek­vés szük­sé­ges!

Mi, ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­ku­sok na­gyon nem va­gyunk egy­for­mák. Ke­gyes­sé­günk is más és más. Ha tu­da­tos cse­lek­vés­ről be­szé­lek, ak­kor nem az imád­ság ere­jé­ben ké­tel­ke­dem, csu­pán a Szent­lel­ket vá­ró vi­tor­lák fel­vo­ná­sát sür­ge­tem. Egy meg­rop­pant or­szág­ban mi­ért pont az egy­ház len­ne men­tes a visszás­sá­gok­tól? Ugyan­ak­kor per­sze szá­mos rom­lá­sunk­nak a mi ma­gunk rest­sé­ge az oka. En­nek tu­da­tá­ban in­dí­tot­tuk el Élő kö­vek egy­há­za cím­mel az evan­gé­li­kus stra­té­gia meg­al­ko­tá­sát. So­kan már a stra­té­gia szó hal­la­tán is ber­zen­ked­nek, túl vi­lá­gi­as­nak, mi több, mi­li­táns­nak tart­ják. Ked­ves Test­vé­rek, nem kell et­től meg­ri­ad­ni, hisz nem az el­ne­ve­zés a lé­nyeg, ha­nem az, hogy te­re, al­kal­ma van a kö­zös gon­dol­ko­dás­nak. Or­szá­go­san és he­lyi szin­ten is. Az el­ső do­ku­men­tum­ban min­den­ki szá­má­ra meg­fo­gal­maz­tuk a szem­pon­to­kat, ame­lyek alap­ján át­te­kint­he­ti sa­ját gyü­le­ke­ze­té­nek hely­ze­tét is. Az ősz fo­lya­mán el­in­du­ló kér­dő­íves bel­ső köz­vé­le­mény-ku­ta­tás a már meg­lé­vő – és mint lát­tuk, elég le­han­go­ló – sta­tisz­ti­ká­kon túl to­váb­bi rész­le­tek­re is rá­kér­dez. En­nek mód­szer­ta­ná­ról az es­pe­re­sek már ér­te­sül­het­tek. Ami azon­ban már most egy­ér­tel­mű, az a stra­té­gia kö­vet­ke­ző négy súly­pont­ja:

• Lel­ki, spi­ri­tu­á­lis meg­úju­lás

• A kép­zés, ön­kép­zés szük­sé­ges­sé­ge

• A gyü­le­ke­zet­épí­tés mód­szer­ta­na

• A lel­ké­szi mun­ka tá­mo­ga­tá­sa és kri­ti­ká­ja

A lel­ki, spi­ri­tu­á­lis meg­úju­lás, amely cél és egy­ben esz­köz is, a leg­ke­vés­bé le­het a tu­da­tos cse­lek­vés tár­gya. Em­be­ri gyen­ge­sé­günk­ben tö­re­ked­he­tünk rá, imád­koz­ha­tunk ér­te, és per­sze azért meg­te­remt­het­jük az együtt­lé­tek al­kal­ma­it. Leg­főbb és – mint lát­tuk a sta­tisz­ti­ká­ból – leg­in­kább fo­gyat­ko­zó kin­csünk a hí­vő em­ber, akit meg kell be­csül­nünk. Ked­ves Pres­bi­ter­tár­sak, ma­gun­kat is meg kell be­csül­nünk, ezért fon­tos a kép­zés­ben, ön­kép­zés­ben va­ló rész­vé­tel. Így vál­hat mód­sze­re­seb­bé a gyü­le­ke­zet­épí­tés is, mely sok­kal in­kább az élő kö­vek egy­más­ra ra­ká­sá­ra, mint új épü­le­tek fel­hú­zá­sá­ra kell vo­nat­koz­zon. Mind­nyá­jan tud­juk, hogy a kö­zös cse­lek­vés­nek mi­lyen óri­á­si kö­zös­ség­fej­lesz­tő ere­je van. Ha ez egy Is­ten­nek tet­sző cse­le­ke­det, pél­dá­ul a gyü­le­ke­zet lá­tó­kö­ré­be ke­rült sze­gé­nyek, el­eset­tek, be­te­gek kö­zös fel­ka­ro­lá­sa, ak­kor ez a test­vé­ri, lel­ki kö­zös­sé­get is meg tud­ja erő­sí­te­ni. Ha van va­la­mi jó or­szá­gunk mai hely­ze­té­ben, ak­kor az az, hogy nem ne­héz meg­ta­lál­ni az ilyen faj­ta cse­lek­vés le­he­tő­sé­gét. S bár­mily rossz ál­la­pot­ban is van sok gyü­le­ke­ze­tünk, meg­van­nak a szer­ve­ze­tek, lel­ké­szek, fel­ügye­lők, pres­bi­te­rek, Ti, ked­ves Test­vé­rek, akik­kel rend­sze­re­sen össze­jö­vünk, be­szél­ge­tünk, ügy­in­té­zünk, te­hát nem a sem­mi­ből kell meg­te­rem­te­ni a cse­lek­vő, hí­vő em­be­rek kö­zös­sé­gét. Ez egy olyan óri­á­si előny egy ennyi­re da­rab­ja­i­ra sza­kadt tár­sa­da­lom­ban, amellyel él­nünk kell!

Egy­há­zun­kért kö­zö­sen vi­sel­jük a fe­le­lős­sé­get, ez ter­mé­sze­tes. Ugyan­ak­kor még­is­csak fo­ko­zott fe­le­lős­sé­ge van lel­ké­sze­ink­nek, es­pe­re­se­ink­nek, püs­pö­ke­ink­nek. Ha a nép­moz­gal­mi ada­tok­ra né­zünk, nem le­het min­dent a kor­szel­lem­re fog­ni. Óri­á­si hi­bák tör­tén­tek az utób­bi év­ti­ze­dek­ben a lel­ké­szi mun­ka mi­nő­ség­biz­to­sí­tá­sa te­rén. Va­jon hány he­lyen ma­rad­nak el a csa­lád­lá­to­ga­tá­sok, hány he­lyen nem me­gyünk a kon­fir­man­dus ko­rú, meg­ke­resz­telt, anya­köny­ve­zett gye­re­kek után? Hány fi­a­talt vesz­tünk ak­kor, ami­kor a nagy­vá­ros­ba köl­tö­ző egye­te­mis­tá­ra ott­ho­ni lel­ké­sze nem hív­ja fel vá­ro­si kol­lé­gá­já­nak a fi­gyel­mét? A kér­dé­se­ket még hosszan foly­tat­hat­nám. De per­sze meg is for­dít­hat­juk a kér­dést: há­nyan te­kin­tik csak for­má­lis tiszt­ség­nek a gyü­le­ke­ze­ti fel­ügye­lői, pres­bi­te­ri posz­tot, s hagy­ják ez­ál­tal ma­gá­ra a lel­készt. Mi­köz­ben mi, la­i­ku­sok ál­lan­dó­an szá­mon kell kér­jük lel­ké­sze­in­ken a „pász­tor­sá­got”, azt is vál­lal­nunk kell, hogy en­nek ér­de­ké­ben fel­sza­ba­dít­juk őket egy sor szer­ve­zé­si te­vé­keny­ség alól!

Ked­ves Test­vé­rek!

Mint a hely­zet­le­írás­ból is ki­de­rült, nagy a baj! Kí­vül és be­lül, a vi­lág­ban, az or­szág­ban, a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház­ban. Eb­ben a hely­zet­ben azon­ban nem csüg­ged­ni, ha­nem imád­koz­ni és cse­le­ked­ni kell! A vi­lá­gi köz­vé­le­mény – ta­pasz­ta­la­tom sze­rint – igen po­zi­tí­van lát­ja egy­há­zunk köz­éle­ti meg­je­le­né­sét, ami jó. Be­lül azon­ban lát­ha­tó, hogy jó­val szo­ro­sabb ko­or­di­ná­ci­ó­ra, a gaz­da­sá­gi és szer­ve­zé­si fe­gye­lem meg­erő­sí­té­sé­re len­ne szük­ség. A te­vé­keny­sé­gün­ket érin­tő tör­vé­nyek egy­re össze­tet­teb­bek lesz­nek, így ezek is­me­re­te is egy­re in­kább szak­kép­zett mun­ka­erőt igé­nyel. Él az egy­ház­ban egy fur­csa rög­esz­me ar­ról, hogy az Or­szá­gos Egy­há­zi Iro­da vol­ta­képp nem is szük­sé­ges, vagy leg­alább­is, hogy ott túl so­kan dol­goz­nak. Ez té­ve­dés. Az össze­fo­got­tabb cse­lek­vés­hez szük­ség van egy ilyen mé­re­tű szak­ap­pa­rá­tus­ra. A mű­kö­dé­sén per­sze le­het ja­ví­ta­ni, mint ahogy bi­zott­sá­ga­ink, vá­lasz­tott tes­tü­le­te­ink „áram­vo­na­la­sí­tá­sán”, lét­szá­má­nak csök­ken­té­sén is ér­de­mes el­gon­dol­koz­ni a vá­lasz­tá­si cik­lus most kez­dő­dő má­so­dik fe­lé­ben. A na­gyobb anya­gi ál­do­zat­vál­la­lás ön­ma­gá­ban ke­vés, de – bár­mek­ko­ra is a szo­ci­á­lis el­esett­ség – leg­alább ne szé­gyell­jünk be­szél­ni ró­la.

Az evan­gé­li­kus em­ber ha­gyo­má­nyo­san ak­tív ré­sze kör­nye­ze­te köz­éle­té­nek. Em­ber­kö­zel­ben kell len­nünk, lát­ha­tó­vá kell vál­nunk! Olyan a hely­zet ma Ma­gyar­or­szá­gon, hogy ége­tő szük­ség van ránk. Szük­ség van imád­sá­gunk­ra és tet­te­ink­re, oda­for­du­lá­sunk­ra, lé­lek­kel telt in­téz­mé­nye­ink­re. Ten­nünk kell azért, hogy ne nyíl­jon to­vább az ol­ló nö­vek­vő szá­mú in­téz­mé­nye­ink és csök­ke­nő szá­mú hí­ve­ink kö­zött! Le­gyünk va­ló­ban az élő kö­vek egy­há­za, mely a gyü­le­ke­ze­tek szo­li­dá­ris kö­zös­sé­ge!

Prőh­le Ger­gely országos felügyelő