Keresztény szemmel
Vakondtúrás vagy hegy?
Evangélikus testvér-gyülekezeti kapcsolatok a Kárpát-medencében címmel előadásokat és beszélgetéseket szervez az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) és a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) a következő fél évben. Nem azért, mert a szervezők valamiféle kristálygömbből ezt olvasták ki, hanem mert „bizonyos események és történések” mostanság mintha véletlenszerűen estek volna meg. Pedig a hívő ember tudja: véletlenek márpedig nincsenek.
Mikre gondolhatunk? Például Nagy Olivér alsószeli (Szlovákia) lelkész cikkére: S.O.S., szlovákiai magyar evangélikusok (Útitárs, 2009. április 26.), továbbá a májusban a debreceni Nagytemplomban ülésező alkotmányozó zsinat döntésére, mely kimondta az egységes Magyar Református Egyház megalakulását, amelyet a Kárpát-medence különböző országaiban működő magyar részegyházak alkotnak, valamint a budaörsi és a sajógömöri (Szlovákia) evangélikus gyülekezetek új típusú, több mint három éve fejlődő testvér-gyülekezeti kapcsolatára. (Ez utóbbiról e sorok írója számolt be a közelmúltban Egy rendhagyó konfirmáció oldalvizén címen az Evangélikus Élet 2009. június 14-i számában.)
Tenni kell! De miért? A határon túli és inneni magyar evangélikus gyülekezetek között az első szembetűnő hasonlóság az, ami egyben különbség is. Fogynak ott is, és fogyunk itt is – de ott sokkal gyorsabban! A másik hasonlóság az épületek, templomok egy részének nehéz fenntarthatósága vagy fenntarthatatlansága. Hasonlítunk abban is, amiről Gáncs Péter püspök augusztus 19-én beszélt az evangélikus honlap szerkesztőségének, hogy a lelkészi szolgálat one man show-ként (egyszemélyes show-műsorként) működik a gyülekezetekben, azaz a gyülekezetek lelkészközpontúak. A különbségek közül a legszembetűnőbb, hogy lelkiségi mozgalmak, különbözőségek a határon túl alig fedezhetők fel. A népegyház romjai között „nem nyílik virág”, míg a határon innen az omladékok között látszanak szirmok is.
Tenni kell, mert bár erőtlenek vagyunk, de odaát sokkal inkább azok. Ez olyan, mint amikor a kórteremben betegek fekszenek, de közülük az egyik még fel tud kelni, és a többieknek vizet visz, megigazítja a párnájukat, felolvas nekik, lelkileg erősíti őket, és semmiképpen sem hiszi el, hogy a másik négynek, ötnek meg kellene halnia.
Múlt és jövő. Tömegek az Üllői úti teremben, pótszékek, a helyszín átszervezése a templomban – ilyenek és ehhez hasonlók jellemezték a 2008 szeptemberétől 2009 júniusáig tartó EBBE sorozat kereteit, mely a Serkenj fel, aki aluszol címet viselte, és a 20. századi magyar evangélikus ébredés meghatározó személyiségeiről szólt. Közösen merítettünk azokból az áldásokból, melyeket Isten a mai napig is ad a már köztünk nem lévő áldott szolgái által. Gazdag esték, gazdag tanúságtételek voltak. A múlt erősítette a jelent; az előrementeken keresztül mennyei Atyánk a maiakat. Hála legyen Urunknak mindezért!
Most, amikor a Kárpát-medencei evangélikus testvér-gyülekezeti kapcsolatokról készül az előadás- és beszélgetéssorozat, a múltról csak nagyon kevesek tudnak beszámolni. A jelen is elég „sovány”. Valójában a jövőről, reményeinkről szeretnénk beszélgetni, amikor nem az időben távollévők, hanem a térben elszakadtak erősítik egymást. Látszólag az erősebb a gyengébbet. Valójában aki erősíti a másikat, az közben Isten csodálatos munkája révén gazdagodik, erősödik is lelkiekben.
Mindezek után nem hagy nyugodni a kérdés, meg bujkál is bennem a kíváncsiság: egyházunk népét a jövő is úgy fogja-e érdekelni, mint a múlt? Lesz-e akkora felelősség bennünk saját egyházi és lelki jövőnk iránt, mint a múlttal kapcsolatban volt? Ha igen – akkor van remény. Ha nem: akkor a múltról szóló találkozások sikerét nem csak a nosztalgia hajtotta?
Na még egyszer. Csak azért, mert akiknek eddig mondtam, úgy néztek rám, mint aki háromezer évvel ezelőtti kínai nyelven beszél ma, magyaroknak. Tehát, kedves magyarországi evangélikus gyülekezetek! Életetek jó esetben egy helyben topogás marad, lelki megerősödésetek lelkészeitek és püspökeitek álma marad csupán, ha nem végeztek (ti, gyülekezeti tagok minél többen és nem csak lelkészetek vagy egy-két túlzónak becézett társatok) gyülekezeten kívüli szolgálatot, missziót. Ebben az esetben akaratlanul is a lassú fogyás és erőtlenedés lehetőségének adtok helyet.
A szolgálaton keresztül, mint egy terápia által, Isten fog titeket megújítani. És ha körülnéztek, a sok lehetőség közül a határon túli magyarok, evangélikusok és nem evangélikusok felé való „szívnyitás” a huszonharmadik és huszonnegyedik órának felismerése!
Unoka guggol a kertben egy mozgó földkupac előtt, és kiabál nagyapjának: „Papa, egy hegy nő!” – ez a kép juthat eszünkbe…
Ha sokaknak és még annál is többeknek átforrósodik a szíve erre a szolgálatra, akkor a missziónak nem új vakondtúrása, hanem nagy hegye fog nőni a legtöbbet, egyszülött Fiát nekünk ajándékozó, mennyei Atya dicsőségére.
Garádi Péter