Evangélikusok

Há­rom hét is el­telt már az­óta, hogy Ben­ce Zsó­fi An­na, az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let (EK­ME) ön­kén­tes mun­ka­tár­sa Ke­nyá­ba ér­ke­zett. In­du­lá­sa előtt, még au­gusz­tus 30-án, va­sár­nap a ke­len­föl­di evan­gé­li­kus temp­lom­ban is­ten­tisz­te­let ke­re­té­ben bú­csú­zott tő­le gyü­le­ke­ze­te és az EK­ME ve­ze­tő­sé­ge. Ál­dást kér­tek út­já­ra és el­vég­zen­dő szol­gá­la­ta­i­ra. Úgy ter­vez­ték, mi­helyt föl­det ér Nai­ro­bi­ban, és meg­is­me­ri a kin­ti kö­rül­mé­nye­ket, je­lent­ke­zik. Né­hány nap múl­va jött a hír: Zsó­fit ki­ra­bol­ták…

– Könnyebb tes­ti sér­tés­sel meg­úsz­tam, nem bán­tot­tak na­gyon – nyug­tat meg Zsó­fi, mi­u­tán e-mailben föl­te­szem ne­ki a kér­dést, hogy ugye jól van, és hogy mi is tör­tént. – Sze­ren­csé­re alig volt ná­lam fon­tos hol­mi, csak az út­le­ve­lem – ezt köz­ben pó­tol­tam – meg egy fény­ké­pe­ző­gép.

– Egyébként mi­lyen a köz­biz­ton­ság Nai­ro­bi­ban?

– Fer­tel­mes. A la­kó­par­ko­kat – itt nagy­já­ból csak azok van­nak – ha­tal­mas ke­rí­té­sek és biz­ton­sá­gi őrök vé­dik. Az au­tók aj­ta­ját min­dig zár­va kell tar­ta­ni, nem aján­la­tos az ab­la­ko­kat le­húz­ni. És ma­gam is meg­ta­pasz­tal­tam, hogy es­te már nem sza­bad kint sé­tál­ni az ut­cá­kon…

– Ezt már itt­hon is tud­tad, az­tán kint is fi­gyel­mez­tet­tek a té­ged fo­ga­dó Szív­től Szí­vig Ala­pít­vány mun­ka­tár­sai. Ho­gyan tör­tén­he­tett meg még­is a baj?

– Egy­részt azért tör­tén­he­tett meg, mert ak­kor még csak két nap­ja vol­tam Nai­ro­bi­ban. Nem tud­tam, mi­kor sö­té­te­dik, azt meg fő­leg nem, hogy ne­gyed óra alatt hir­te­len sö­tét lesz. Más­részt rá vol­tam bíz­va egy ak­kor már két hó­nap­ja ott szol­gá­ló ön­kén­tes­re. Túl­zot­tan meg­bíz­tam ab­ban, hogy is­me­ri a vá­rost, tud­ja, mi­lyen ne­gye­de­ket kell el­ke­rül­ni. És hát azt sem ta­ga­dom, hogy sze­re­pet ját­szott né­mi fi­a­ta­los fe­le­lőt­len­ség is.

– Bi­zo­nyá­ra ja­vad­ra vá­lik még ez a ke­se­rű él­mény is. Öröm­mel ta­pasz­ta­lom vi­szont: nem tán­to­rí­tott el at­tól, hogy Nai­ro­bi­ban ma­radj. Mi in­dí­tott ar­ra, hogy öt hó­na­pon át kint szol­gálj?

– Már ti­zen­éve­sen meg­tet­szett a misszi­ós mun­ka. Nagy­szü­le­im – néhai Ben­c­ze Im­re és fe­le­sé­ge, Ág­nes – ré­vén több misszi­o­ná­ri­us­sal is ta­lál­koz­tam. Részt vet­tem két ilyen té­má­jú gyer­mek­tá­bor szer­ve­zé­sé­ben is. Ezen­kí­vül sze­ret­tem vol­na – ha csak rö­vid ide­ig is – olyan he­lyen hasz­no­sí­ta­ni fris­sen szer­zett gyógy­tor­nász vég­zett­sé­ge­met, ahol tény­leg na­gyon nagy szük­ség van er­re. Azt sem tit­ko­lom, hogy a kí­ván­csi­ság is ve­ze­tett, sze­ret­tem vol­na „vi­lá­got lát­ni”.

– És mi ér­de­ke­set lát­tál e né­hány hét alatt?

– Ami ed­dig leg­job­ban tet­szett, az a va­sár­na­pi is­ko­la ta­ná­ra­i­nak kép­zé­se volt. Ez egy rend­sze­res, ha­vi al­ka­lom, ahol vé­gig­ve­szik, mi­lyen­nek kell len­nie egy ve­ze­tő­nek mint szol­gá­nak, mint pél­da­kép­nek, ho­gyan kell vi­sel­ked­nie a gye­re­kek­kel. Ezen­kí­vül bib­lia­is­me­re­ti ré­sze is van a kép­zés­nek, ami­kor rész­le­te­sen fel­dol­goz­nak egy tör­té­ne­tet. A részt­ve­vők ma­guk is nyo­mor­ne­gye­dek­ben élő fi­a­tal srá­cok, akik a sa­ját gyü­le­ke­ze­tük­ben ta­nít­ják a ki­csi­ket. Na­gyon jó volt lát­ni a nyi­tott­sá­gu­kat, el­kö­te­le­zett­sé­gü­ket.

– Ha az el­kö­te­le­zett­ség­nél tar­tunk: tu­dom, ko­rai egy ilyen kér­dés, még­is ér­de­kel­ne. El tud­nád ma­gad­ról kép­zel­ni, hogy hosszabb időt – akár éve­ket – misszi­ói mun­ká­ban tölts?

– Hát azért, be­val­lom, most na­gyon hi­á­nyoz­nak az ott­ho­ni­ak. De ha tud­hat­nám, hogy nem egye­dül kel­le­ne ne­ki­vág­nom egy hosszabb szol­gá­lat­nak, azt hi­szem, vál­lal­nám.

– In­du­lá­sod előtt ál­dás­ban ré­sze­sül­tél, Is­ten ol­tal­má­ba aján­lot­tunk té­ged. Az­óta is rend­sze­re­sen imád­koz­nak ér­ted a ke­len­föl­di­ek, a kül­misszi­ói egye­sü­let tag­jai. Mit je­lent ez ne­ked?

– Na­gyon meg­erő­sí­tő, és én is imád­ko­zom rend­sze­re­sen az ott­ho­ni­a­kért.