Élő víz

Ébe­ren fek­szem az ágyam­ban. Egy pil­la­nat­ra fel­kap­cso­lom a lám­pát, hogy meg­néz­zem, hány óra van. Haj­na­li 3 óra 20 perc. Fér­jem bé­ké­sen al­szik mel­let­tem. „Úgy sze­re­tek alud­ni, mint a med­vék” – mond­ja gyak­ran. Én vi­szont éb­ren al­vó va­gyok.

De most va­jon mi­ért éb­red­tem fel? Pont most, mi­kor olyan fá­rasz­tó na­pom volt! A nyá­ri sza­bad­sá­gok mi­att egye­dül vol­tam a hi­va­tal­ban, fi­ze­tés és se­gély ki­fi­ze­té­se egy nap­ra esett. Sok em­ber, köz­ben te­le­fo­nok, ügy­fe­lek.

A szom­széd ha­tal­mas ku­tyá­ja mély han­gon ugat­ni kezd.

Á! Hát ez éb­resz­tett fel! Csak nyu­ga­lom! Biz­to­san vissza tu­dok még alud­ni.

Még han­go­sabb uga­tás. Mi­ért nem tud­ják a hát­só ud­var­ban tar­ta­ni ezt az ál­la­tot? Be­csuk­jam az er­kély aj­ta­ját? De hi­szen még most is rek­ke­nő a hő­ség a pad­lás­szo­bánk­ban. És csak ugat, csak ugat!

Au­tó­ber­re­gés – előt­tünk állt meg. Aj­tó­csap­ko­dás. Még ez is! Az al­vás­ból már nem lesz sem­mi! Jól fel­húz­tam ma­gam!

Ek­kor női han­got hal­lok: „Hát itt vagy, Lé­di?”

Pont az én ab­la­kom alatt kell ilyen­kor han­gos­kod­ni? Most már meg­né­zem, ki az!

Óva­to­san ki­szál­lok az ágy­ból, és az er­kély­re oso­nok. Köz­ben a szom­széd ku­tyá­ja egy­re csak ugat. A sö­vé­nyünk­től nem lát­ha­tok min­dent, de az ut­cai lám­pa pont meg­vi­lá­gít­ja a hölgy alak­ját, aki az árok fö­lé ha­jol. Mel­let­te egy tíz év kö­rü­li fi­úcs­ka.

– Hát itt vagy, kis­ku­tyám? Ne félj! Meg­ta­lál­tunk! Nem lesz már sem­mi baj! Kis­fi­am, si­mo­gasd meg te is, hogy meg­nyu­god­jon!

Te jó ég! – gon­do­lom. Eb­ben az idő­pont­ban! Ilyen kis gye­rek­kel! Mi­ó­ta ke­res­he­tik a ku­tyu­su­kat?! Nem le­het­nek ide­va­ló­si­ak, mert nem is­me­rem fel őket. Ek­kor a kis­fiú ar­rébb lép az út kö­ze­pe fe­lé. Ke­ze­it össze­kul­csol­va ma­ga­san az ég fe­lé eme­li, és va­la­mit mond moz­gó szá­já­ról ítél­ve.

Szin­te meg­der­me­dek!

Mennyit bú­su­lunk vi­dé­ki kis temp­lo­munk­ban, ha nem jön­nek a fi­a­ta­lok az is­ten­tisz­te­let­re! Ez a fi­úcs­ka va­la­hon­nan még­is tud­ja, hogy ilyen dol­gok csak „se­gít­ség­gel” tör­tén­nek, és azt meg is kell kö­szön­ni.

A ku­tyust be­rak­ták az au­tó­ba, és el­haj­tot­tak.

Vissza­fek­szem az ágy­ba. A szom­széd ku­tya el­hall­ga­tott. Egy idő múl­va fel­tű­nik, hogy to­vább­ra sem tu­dok el­alud­ni. Még ébe­rebb va­gyok, mint ed­dig, de most nem a mé­reg­től. Jó ér­zés tölt el.

Szin­te min­dennap fel­ka­var va­la­mi, amit té­vé­ben, rá­di­ó­ban, a kör­nye­ze­tem­ben hal­lok, lá­tok. És most még­is tör­tént va­la­mi, ami­nek csak vé­let­le­nül, ti­tok­ban le­het­tem ta­nú­ja, de ez bi­za­ko­dás­sal tölt el.

El­ha­tá­ro­zom, hogy éle­tem­ben elő­ször tol­lat ra­ga­dok, és le­írom, hogy ne fe­lejt­sem el!

Gölcz­né Ha­va­si Szi­dó­nia