Élő víz

Fi­gyel­tük-e már meg sport­mér­kő­zé­se­ken – le­gyen akár fo­ci-, akár ko­sár­meccs –, hogy van­nak olyan ese­tek, ami­kor egy já­té­kos ki­sa­já­tít­ja a lab­dát, és nem haj­lan­dó tár­sa­i­nak passzol­ni? Akár­mi­lyen jó is ez a já­té­kos, az el­len­fél vé­del­me ha­mar csap­dá­ba szo­rít­ja, le­sze­re­li, ki­kap­csol­ja. Igen jó oka van an­nak, hogy csa­pat­ban ját­sza­nak – ők sem tud­nak egye­dül bol­do­gul­ni.

Ha­son­ló­kép­pen a mun­ka­he­lye­ken az egyé­ni tel­je­sít­mény irán­ti túl­zott el­vá­rá­sok gyak­ran oda ve­zet­nek, hogy fel­ál­doz­zuk a kö­zös­sé­gi cé­lo­kat, és vé­gül ku­darc a kö­vet­kez­mény. Az együtt­mű­kö­dés he­lyett a „sztá­rok” in­kább ma­guk­ra irá­nyít­ják a fi­gyel­met, és mi­köz­ben sa­ját sze­ke­rü­ket tol­ják, gá­tol­ják a vál­la­lat bol­do­gu­lá­sát.

A si­ke­res vál­la­la­tok meg­ta­lál­ják az egyen­súlyt az egy­más­ra­utalt­ság és az egyé­ni tel­je­sít­mény kö­zött. El­ső hely­re te­szik a csa­pat cél­ja­it, és ar­ra bá­to­rít­ják a csa­pat­ban dol­go­zó­kat, hogy egy irány­ba húz­va ér­jék el eze­ket a cé­lo­kat. A vál­la­la­tok emel­lett nagy­ra ér­té­ke­lik min­den em­ber egye­di te­het­sé­gét, szor­gal­mát. De jól tud­ják, ha meg­en­ge­dik az egyé­ni cé­lok­nak a csa­pat cél­jai fö­lé va­ló he­lye­zé­sét, ak­kor – jobb eset­ben – csök­ken a ha­té­kony­ság, rosszabb eset­ben pe­dig ment­he­tet­le­nül el­mér­ge­se­dik min­den.

A csa­pat­mun­ká­val és az egy­más­ra­utalt­ság­gal kap­cso­la­tos gon­do­la­tok egy­ál­ta­lán nem új ke­le­tű­ek: as­pek­tu­sa­it meg­fi­gyel­het­jük szin­te min­den ci­vi­li­zá­ci­ó­ban. A Bib­lia pe­dig – no­ha több ezer éve ír­ták – gyak­ran meg­erő­sí­ti, mi­lyen ér­té­ke­sek az együtt dol­go­zó em­be­rek. Néz­zük meg az ószö­vet­sé­gi Pré­di­ká­tor köny­vé­ben le­írt alap­el­ve­ket.

Még a leg­erő­sebb egyé­ni­ség­nek is szük­sé­ge van má­sok se­gít­sé­gé­re. Ha szár­nyal a vál­la­lat, a ve­zér­igaz­ga­tó­ja arat­ja le a leg­több ba­bért – és kap­ja a leg­több kri­ti­kát, ha ku­dar­cot vall. De még a leg­na­gyobb, leg­töb­bet el­ért ve­ze­tő sem tud­ja mun­ká­ját egye­dül vé­gez­ni, és nyil­ván­va­ló­an nincs meg min­den el­vég­zen­dő fel­adat­hoz a szak­ér­tel­me. „Job­ban bol­do­gul ket­tő, mint egy: fá­ra­do­zá­suk­nak szép ered­mé­nye van.” (Préd 4,9)

A csa­pat­mun­ka meg­erő­sít, se­gí­ti, hogy fe­lül­ke­re­ked­jünk a ku­dar­co­kon. Sen­ki sem nyújt fo­lya­ma­to­san száz­szá­za­lé­kos tel­je­sít­ményt. Ami­kor ku­dar­cot val­lunk – ami­kor meg­bot­lunk –, se­gít, ha va­la­ki ott van mel­let­tünk, fel­emel, le­po­rol, bá­to­rít az új­ra­kez­dés­re, és se­gít meg­ta­lál­ni, hogy mi le­he­tett a baj. „Mert ha el­es­nek, az egyik em­ber föl­eme­li a tár­sát. De jaj az egye­dül­ál­ló­nak, mert ha el­esik, nem eme­li föl sen­ki.” (Préd 4,10)

Az el­kü­lö­nül­ten vég­zett mun­ka be­ha­tá­rol­ja a ter­me­lé­keny­sé­get. Az egye­dül vég­zett mun­ka sú­lyo­san kor­lá­toz­hat­ja a tel­je­sít­ményt kü­lö­nö­sen olyan kre­a­tív fel­ada­tok­nál, ahol az egy irány­ba dol­go­zó el­mék olyan meg­ol­dás­sal áll­hat­nak elő, amely­re egy em­ber egye­dül so­ha nem jön rá. „Épp­így, ha ket­ten fek­sze­nek egy­más mel­lett, meg­me­leg­sze­nek; de aki egye­dül van, ho­gyan me­le­ged­het­ne meg?” (Préd 4,11)

Az egy­más­ra­utalt­ság olyan erőt ad, ami­lyet más mó­don nem tu­dunk meg­kap­ni. Egy igás­ló egy bi­zo­nyos súlyt tud el­húz­ni, de ha tár­sul mel­lé egy má­so­dik, együtt en­nek a több­szö­rö­sé­vel is meg­bir­kóz­nak. Ez az üz­le­ti élet­re is igaz, ahol az előt­tünk ál­ló fel­ada­to­kat egye­dül né­ha kép­te­len­ség meg­ol­da­nunk. „Ha az egyi­ket meg­tá­mad­ják, ket­ten áll­nak el­lent. A hár­mas fo­nál nem sza­kad el egy­ha­mar.” (Préd 4,12)

Rick Boxx