Szószóró

Uta­zom az au­tó­ban, pon­to­sab­ban én ve­ze­tek – fa­lu­ból kis­vá­ros­ba. Há­tul két ap­ró gyer­me­kem szen­de­reg. Mi­at­tuk sem ha­la­dok túl gyor­san, és azért sem, mert csak pár hó­nap­ja ve­ze­tek in­ten­zí­ven. Épp­hogy be­érek a vá­ros­ba, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban le­előz­nek. Majd rám du­dál­nak, nem is egy­szer. Gyor­san oda­pil­lan­tok: a má­sik au­tó­ból meg­le­he­tő­sen fu­rám néz rám egy idő­sebb fér­fi­arc. A kö­vet­ke­ző má­sod­perc­ben azon­ban gyor­san be­le­húz, és to­vább­hajt előt­tem.

„Mi a baj? Mit csi­ná­lok rosszul?” – töröm a fe­jem. Igaz, már sok­szor elő­for­dult, hogy rám du­dál­va előz­tek meg, mi­vel las­sab­ban men­tem, mint a szá­gul­do­zó nagy át­lag. Most azon­ban a se­bes­ség­gel sem­mi gon­dom nem volt. Hát ak­kor mi le­he­tett a baj? Min­dent vé­gig­gon­do­lok, de egy­sze­rű­en nem tu­dok rá­jön­ni, mi­ért kap­tam ezt a sok tül­kö­lést. Megint csak egy ag­resszív alak – ide lyu­ka­dok ki vé­gül –, aki­ket ki nem áll­ha­tok!

Le­par­ko­lok, irány a gyógy­szer­tár, hi­szen ere­de­ti­leg is oda in­dul­tunk. A be­já­rat­nál hir­te­len szem­be­ta­lál­ko­zom egy fér­fi­val, aki meg­szó­lít:

– Jaj, asszo­nyom, most is­me­rem meg ma­gát. („Igen? – gon­do­lom ma­gam­ban –, hát ez jó! Mert ne­kem fo­gal­mam sincs, ki le­het ma­ga!”) Ké­rem, ne ha­ra­gud­jon, hogy meg­ijesz­tet­tem a du­dá­val. („Ja, most már tu­dom! Az az erő­sza­kos so­főr, aki­vel az imént ta­lál­koz­tam! Va­jon mit akar­hat tő­lem?”) Tud­ja, azt hit­tem, hogy a Mar­git­ka az. Mert ne­ki is pon­to­san ugyan­ilyen au­tó­ja van. Ezért du­dál­tam annyit, azt akar­tam, ve­gyen ész­re. De az­tán lát­tam, hogy nem a Mar­git­ka az. („Hát nem, én va­ló­ban nem a Mar­git­ka va­gyok…”) Lát­tam, hogy meg­ijedt („Haj­jaj, de még hogy!”), ké­rem, ne ha­ra­gud­jon. Iga­zán saj­ná­lom.

– Sem­mi baj nem tör­tént! Tud­ja, én meg azt hit­tem, megint jön egy dö­gös so­főr, aki le­nyom­ja és le­szo­rít­ja a kez­dő­ket, no meg a kis­gye­re­kek­kel las­san dö­cö­gő­ket. Mert én nem me­rek az ap­rók­kal gyor­san men­ni… És gya­kor­la­tom sincs még sok…

– Ké­rem, bo­csás­son meg!

– Per­sze, nem tör­tént sem­mi. Csak ta­lán annyi, hogy mind­ket­ten té­ved­tünk. De hát ez gyak­ran meg­esik…

Az­tán el­kö­szön­ve egy­más­tól mo­so­lyog­va foly­tat­tuk utun­kat.

Nem ment ki a fe­jem­ből egész nap ez a kis tör­té­net. Mert jól­esett a fér­fi bo­csá­nat­ké­ré­se. Eszem­be ju­tott köz­ben egy bib­li­ai idé­zet is: „…le­gye­tek egy­más iránt jó­in­du­la­tú­ak, kö­nyö­rü­le­te­sek, és bo­csás­sa­tok meg egy­más­nak, amint Is­ten is meg­bo­csá­tott nek­tek Krisz­tus­ban.” (Ef 4,32; a Szent Ist­ván Tár­su­lat for­dí­tá­sa)

Bo­csá­na­tot kér­ni – és meg­bo­csá­ta­ni. Igen, ezek na­pi fel­ada­ta­ink. Egé­szen ki­csi, hét­köz­na­pi dol­ga­ink­ban is. Hogy az­tán min­dig mo­so­lyog­va me­hes­sünk to­vább az utun­kon…

Ba­log Esz­ter