Egyházunk egy-két hete

A fal­fes­tés­ről és egy fal­ról írok, ahol egy­szer­re né­gyen pin­gál­ják ugyan­azt a mo­tí­vu­mot. Ar­ról a hely­ről, ami elég szű­kös, még­is egy egész „ha­jó­vá­ros” el­fér raj­ta.

Meg­áll­tam a fe­hér, fé­lig üres fal előtt, és néz­tem őket. Szót­la­nul mun­kál­kod­tak, úgy, ahogy egy ide­ig én is tet­tem, majd úgy érez­tem, se­gít­sé­get ké­rek. Mi­ért jobb a fal, mint egy vá­szon? – tet­tem fel a kér­dést a fal­fes­tők­nek.

Töb­ben azt vá­la­szol­ták, hogy az ide el­ké­szí­tett al­ko­tá­sok sze­met szúr­nak, örök nyo­mot hagy­nak. Vé­le­mé­nyem sze­rint a lé­nyeg az al­ko­tás, a sem­mi­ből va­la­mit lét­re­hoz­ni. És a fe­hér, üres fa­lon egy­szer csak ki­raj­zo­ló­dott va­la­mi egé­szen fur­csa, el­dön­te­ni sem tud­tam vol­na, hogy mi az. Ar­ra gon­dol­tam, hogy egy ha­jó lesz. Mi­kor má­sod­já­ra is bá­mul­va áll­tam meg a most már ezer­szín fal előtt, egé­szen biz­tos vol­tam benne, hogy ez egy vá­ros, ha­jó­ba épít­ve. Az biz­tos, hogy ezek a lá­nyok és srá­cok már be­le­húz­tak egy szí­nes csí­kot a mű­vé­szet tör­té­ne­té­be, és a Pé­ter­fy-is­ko­la éle­tét is meg­szí­ne­sí­tet­ték.

A fal­fes­tés re­mek, hi­szen csa­pa­tot épít, és köz­ben még a kör­nye­zet is él­vez­he­tőbb és élőbb lesz.

Mol­nár Esz­ter, a Pé­ter­fy-gim­ná­zi­um di­ák­ja