Élő víz

A ke­reszt a leg­ré­gibb ke­resz­tény jel­ké­pek kö­zül va­ló. Egye­te­mes szim­bó­lum, min­den­fé­le kul­tú­rá­ban meg­ta­lál­ha­tó. Már ott lát­ha­tó a kő­kor­szak bar­lang­áb­rá­zo­lá­sai kö­zött is. Egy me­xi­kói po­gány temp­lom­ban a spa­nyol gyar­ma­to­sí­tók leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sé­re ott volt a ke­reszt. De az ázsi­ai és af­ri­kai áb­rá­zo­lá­sok­ban is fel­fe­dez­he­tő.

Ami­kor a ka­ta­kom­bák ke­resz­té­nyei fel­kar­col­ták a föld alat­ti já­ra­tok szik­la­fa­lá­ra a ke­resz­tet, az el­ső ren­den nem Krisz­tus szen­ve­dé­sét, a gol­go­tai ke­resz­tet je­len­tet­te szá­muk­ra, ha­nem az Em­ber­fia je­lé­nek (Mt 24,30) te­kin­tet­ték. Őt vár­ták vissza, hogy fel­tű­nik majd ke­reszt­je­le a ho­ri­zon­ton, s ak­kor el­jön majd ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat. A ke­reszt je­lez­te szá­muk­ra Is­ten jó­vol­tá­nak szé­les­sé­gét és hosszú­sá­gát, mély­sé­gét és ma­gas­sá­gát (Ef 3,18).

Elő­ször a 4. szá­zad­ban kezd­tek fel­tűn­ni azok a ke­resz­tek, me­lyek ar­ra utal­tak, me­lyen a ke­reszt­re fe­szí­tett Mes­ter meg­halt. Kez­det­ben a ke­reszt nem a ha­lál­ra, ha­nem ép­pen a győ­ze­lem­re, a vi­lág­fe­let­ti­ség­re utalt. Ahogy egy 10. szá­zad­ból szár­ma­zó ír ke­reszt mu­tat­ja, a fent és a lent, a szé­les­ség és a ma­gas­ság össze­fo­gó­ja ma­ga Krisz­tus, aki so­ha le nem nyug­vó nap­ként áll min­de­nek kö­zép­pont­já­ban. Egy má­sik ír áb­rá­zo­lás, a ke­rék­ke­reszt sze­rint a vi­lág a ma­ga füg­gő­le­ges és víz­szin­tes ki­ter­je­dé­sé­vel együtt be­le van fog­lal­va Is­ten sze­re­te­té­be, gond­vi­se­lé­sé­be.

A ke­resz­tény Jusz­tin fi­lo­zó­fus a 2. szá­zad­ban ezt ír­ta: „Fi­gyelj meg min­dent, ami a vi­lág­ban van, va­jon a ke­reszt alak­za­ta nem ott van min­den­ben? A ten­gert nem szel­he­ted át, ha nem ez a győ­zel­mi je­led a vi­tor­la ké­pé­ben. A föl­det nem szánt­ha­tod fel az eke »ke­reszt­je« nél­kül; a sír­ásó és a kéz­mű­ves esz­kö­zei mind hor­doz­zák ezt a je­let for­má­juk­ban; az em­ber tes­ti al­ka­ta ab­ban kü­lön­bö­zik min­den más élő­lény al­ka­tá­tól, hogy ke­ze­it ki­tár­hat­ja, »ter­pesz­ál­lás­ban« tö­ké­le­te­sen em­lé­kez­tet a ke­reszt­re.”

Ami­kor a ke­resz­té­nyek ezt a je­let már a ma­gu­ké­nak te­kin­tet­ték, ak­kor ők is fel­is­mer­ték és el­is­mer­ték ben­ne a vi­lág szé­les­sé­gét, amely­be Is­ten fe­lül­ről alá­szál­lott, hogy em­ber lé­vén a ha­lál ho­ri­zont­ját is meg­ossza ve­lünk. S fel­is­mer­ték a ke­reszt je­lé­ben azt az or­szá­got, amely­ben vé­ge­zet­re Krisz­tus egy­szer meg­ítél majd min­den ha­tal­mat, erőt, élő­lényt, és je­len­sé­get, amely eh­hez a vi­lág­hoz tar­to­zik. Ez lesz majd az az óra, ami­kor be­tel­je­sed­nek az an­gol John Bow­ring so­rai: „Áll a Krisz­tus szent ke­reszt­je / El­mú­lás és rom fe­lett, Krisz­tus­ban be­tel­je­sed­ve lá­tom üd­vös­sé­ge­met.” (230. di­csé­ret, 5. vers)

Bé­ke­fy La­jos