Napról napra

Va­sár­nap

„Jó­sá­god és sze­re­te­ted kí­sér éle­tem min­den nap­ján, és az Úr há­zá­ban la­kom egész éle­tem­ben.” Zsolt 23,6 (Lk 22,35; Lk 12/13–14/15–21; 2Kor 9,6–15; Zsolt 67) Egye­dül egy ri­deg, ide­gen he­lyen vagy elé­ge­det­ten, az ott­hon me­le­gé­ben más­képp ér ez az ige ben­nün­ket. Bi­zony né­ha ki­et­len és hű­vös ez a vi­lág, de ha meg­is­mer­jük, ha be­tölt­jük sze­re­tet­tel, bé­kes­ség­gel, imád­ság­gal, ak­kor a mi szá­munk­ra is iga­zi ott­hon lesz. Az Úr min­de­nütt a kö­ze­lünk­ben van, nem le­het Is­tent a temp­lom fa­lai kö­zé be­szo­rí­ta­ni. – Add, Uram, hogy lás­suk, hogy nem­csak a temp­lom a te há­zad, ha­nem az egész vi­lág, ahol élünk! Ámen.

Hét­fő

„Uram, te vagy az Is­ten, és iga­zak a te ígé­re­te­id.” 2Sám 7,28a (2Thessz 2,13; Mk 5,24–34; Lk 14,25–35) Mennyi­re ne­héz ezt ki­mon­da­nom ak­kor, ami­kor csa­ló­dás­sal kell el­fo­gad­nom, hogy mást mérsz rám, mint amit el­vá­rok! Dá­vid ki­rály mond­ta ezt az imád­sá­got vá­la­szul az Úr­nak, aki Ná­tán pró­fé­tán ke­resz­tül kinyi­lat­koz­tat­ta, hogy bár olyan nagy ne­vet szer­zett ne­ki, ami­lyen csak ke­ve­sek­nek ada­tik meg, Dávid még­sem épít­he­ti fel a temp­lo­mot. Uram, én is foly­ton fel aka­rom épí­te­ni a ma­gam temp­lo­mát, a ma­gam eg­zisz­ten­ci­á­ját, ne­ked sok­szor még­is más az el­kép­ze­lé­sed. Hi­szem, hogy szebb is, iga­zabb is, mint amit én gon­do­lok. – Adj erőt, Uram, el­fo­gad­ni a te vég­zé­se­i­det, mert hi­szem, hogy igaz­sá­gos vagy! Ámen.

Kedd

„Krisz­tus­ban la­kik az is­ten­ség egész tel­jes­sé­ge tes­ti­leg, és ben­ne ju­tot­ta­tok el ti is eh­hez a tel­jes­ség­hez, mert ő a fe­je min­den fe­je­de­lem­ség­nek és ha­tal­mas­ság­nak.” Kol 2,9–10 (Zsolt 16,11; Jak 1,1–6/7–11/12–13; Lk 15,1–10) Né­ha el­ve­szí­tem bi­zal­ma­mat, és ag­gó­dom a vi­lá­gért, nem­ze­te­mért, egy­há­za­mért, gyü­le­ke­ze­te­mért. De ez csak ad­dig tart, amíg eszem­be nem jut, hogy te fe­let­te állsz az em­be­ri, vi­lá­gi ha­ta­lom­nak. Bár­mennyi­re tév­úton já­runk is, bár­mennyi­re a nye­re­ség- és ha­ta­lom­vágy ve­zet is ben­nün­ket, te hely­re­te­szed a hi­bá­in­kat. – Ér­tesd meg ve­lünk, Urunk, hogy nem elég itt a föl­dön kin­cse­ket gyűj­te­ni, vi­lá­gi kar­ri­ert épí­te­ni! Lát­tasd meg ve­lünk, Urunk, hogy te­ben­ned rej­lik az iga­zi tel­jes­ség és meg­elé­ge­dett­ség! Ámen.

Szer­da

Jé­zus mond­ta: „Higgyé­tek, hogy mind­azt, ami­ért imád­koz­tok, és amit kér­tek, meg­kap­já­tok, és meg is ada­tik nek­tek!” Mk 11,24 (1Sám 14,6b; Lk 7,1–10; Lk 15,11–32) Tény­leg el­hi­szem, hogy amit imád­ság­ban ké­rek, az meg is ada­tik ne­kem? Tu­dat alatt né­ha ta­lán tisz­tá­ban is va­gyok az­zal, hogy nem ér­dem­lem meg, vagy pe­dig na­gyon ki­csi az esé­lyem rá, hogy meg­kap­jam, amit sze­ret­nék. Va­jon őszin­tén vi­szem-e ké­ré­se­i­met Is­ten elé? Va­jon hit­tel fo­ga­dom-e, amit ka­pok? Mi­előtt ne­ki­ál­lok rek­la­mál­ni az Úr­nál, és kö­ve­tel­ni a jus­so­mat, mind­ezt vé­gig kell gon­dol­nom. – Adj, Uram, alá­za­tot és egy mus­tár­mag­nyi hi­tet, és he­gye­ket moz­gat­ha­tok meg! Ámen.

Csü­tör­tök

„Igéd ki­je­len­té­se vi­lá­gos­sá­got gyújt, ér­tel­mes­sé te­szi az egy­ügyű­e­ket.” Zsolt 119,130 (Zsid 2,1; Ap­Csel 5,34–42; Lk 16,1–9) Aho­gyan a bet­le­he­mi csil­lag fé­nye be­ra­gyog­ta Jé­zus szü­le­té­sé­nek éj­sza­ká­ját, úgy ra­gyog­ja be a vi­lá­got Is­ten ígé­re­té­nek öröm­hí­re. En­nek hi­á­nyá­ban az em­ber csak egy­ügyű lény len­ne, aki csak föl­di dol­go­kért küzd, és ez a vi­lág ön­ma­gá­ban, em­be­ri erő­vel nem te­he­tő job­bá. Uram, lát­tam be­te­ge­ket, fo­gya­ték­kal élő­ket, egy­ügyű­e­ket, lel­ki ron­cso­kat, ami­kor a te sze­re­te­ted­ről tet­tek ta­nú­bi­zony­sá­got. – Adj erőt ne­kem is, „egész­sé­ges­nek”, hogy a te sze­re­te­ted­ről és meg­vál­tá­sod öröm­hí­ré­ről bi­zony­sá­got te­hes­sek! Ámen.

Pén­tek

„Az én né­pem lesz­nek, én pe­dig Is­te­nük le­szek, va­ló­ság­gal és iga­zán.” Zak 8,8 (Róm 9,4–5; Jn 19,28–30; Lk 16,10–18) „Va­ló­ság­gal és iga­zán” – mint­ha nem hin­nénk el, hogy te vagy a mi Is­te­nünk. Mi­ért nem ér­zünk va­ló­sá­gos­nak, Is­te­nünk? Ta­lán már annyit csa­lód­tunk az ígé­re­tek­ben, hogy ezt sem hisszük el? A két szó azt fe­je­zi ki, hogy egy­szer nem­csak mint rej­tőz­kö­dő Is­tent, ha­nem mint ítél­ke­ző Is­tent is meg­is­me­rünk majd té­ged, Urunk. – Add, hogy ad­dig ne vesszünk el vég­leg, hogy ne­ve­det ne fe­lejt­sük el, és te­ben­ned re­mény­ked­jünk, va­ló­ság­gal és iga­zán! Ámen.

Szom­bat

Krisz­tus mond­ja: Tu­dok cse­le­ke­de­te­id­ről, hogy nem vagy sem hi­deg, sem for­ró. Bár­csak hi­deg vol­nál, vagy for­ró! Jel 3,15 (1Sám 7,3b; Mt 14,22–33;Lk 16,19–31) Sok­szor meg­elég­szünk a lan­gyos vá­la­szok­kal, a „majd­nem” meg­ol­dá­sok­kal. „Le­gyen a ti ige­ne­tek igen és a ti ne­me­tek nem.” Elő­for­dul, hogy a jó el­bí­rá­lás ér­de­ké­ben si­mu­lé­kony vá­la­szo­kat adunk, „lan­gyos” a be­szé­dünk – de Is­ten er­re azt mond­ja, hogy „ki­köp­lek a szám­ból”. Van­nak krisz­tu­si alap­el­vek, ame­lye­ket nem le­het fel­ad­ni a meg­egye­zés vagy a jó tet­szés ki­ví­vá­sá­nak ér­de­ké­ben. – Add, Uram, hogy meg­ta­lál­jam a he­lyes utat, és ne­ked tet­sző le­gyen a sza­vam és a hi­tem! Ámen.

Ger­lai Pál