A vasárnap igéje

AZ EGY­HÁ­ZI ESZ­TEN­DŐ UTOL­SÓ ELŐT­TI VA­SÁR­NAP­JÁT MEG­ELŐ­ZŐ VA­SÁR­NAP – LK 12,54–59

Mond­ják, hogy a ré­gi má­jus el­se­jei fel­vo­nu­lá­sok­ra a me­te­o­ro­ló­gi­ai je­len­tés min­dig jó időt ígért, hogy ez­zel is nö­vel­je a fel­vo­nu­lók szá­mát. Azon­ban a fel­jegy­zé­sek ezt a fel­te­vést 1972 után nem min­dig tá­maszt­ják alá. Az elő­re­jel­zé­sek ak­kor már nem vol­tak min­dig op­ti­mis­ták. Az igaz, hogy rossz idő ese­tén a ve­ze­tők kö­zül leg­ki­vált Ma­ro­sán György so­sem mu­lasz­tott el tri­um­fál­ni: „lám, még­is mennyi­en el­jöt­tek”, a prog­nó­zis­sal szem­ben jobb idő ese­té­ben pe­dig egye­ne­sen ezt mond­ta (uj­já­val az ég­re bök­ve): „lám, ott is ben­nün­ket tá­mo­gat­nak”.

Az utol­só íté­let­tel va­ló bá­nás egy­há­zi­as­sá­gunk és sze­mé­lyes éle­tünk erős fegy­ve­re. Van­nak, akik azt mond­ják, itt van már az aj­tó­ban. Van­nak, akik azt mond­ják: nézd az eget, egy fel­hő sem lát­szik, itt bi­zony nem lesz íté­let­idő.

A vész­ma­da­rak és az idők je­le­i­re nem gon­do­lók min­dig is jól meg­fér­tek egy­más mel­lett, egy­más el­len. Ta­lán azért, mert ezek mind mi ma­gunk va­gyunk: oly­kor et­től ret­te­günk, oly­kor at­tól. Jé­zus nem kö­zöt­tük, kö­zöt­tünk sze­ret­ne igaz­sá­got ten­ni. Nem azt mond­ja: nek­tek van iga­za­tok, hi­szen már „az aj­tó előtt ál­lok, és zör­ge­tek”, de azt sem mond­ja: nek­tek van iga­za­tok, mert „az Is­ten or­szá­ga nem úgy jön el, hogy az em­ber je­lek­ből kö­vet­kez­tet­het­ne rá. Azt sem mond­hat­ják: Íme, itt, vagy íme, ott van! – Mert az Is­ten or­szá­ga kö­zöt­te­tek van!” Ha­nem azt mond­ja: itt van ez a kor, amely­ben él­tek. A föld és az ég je­len­sé­ge­it fel­is­me­ri­tek, e mos­ta­ni időt mi­ért nem tud­já­tok fel­is­mer­ni?

Ki­tün­tet­tek egy tíz­éves új-zél­an­di is­ko­lás­lányt, Abby Wutz­lert, aki Sza­moa szi­ge­tén ész­re­vet­te, hogy cu­na­mi kö­ze­le­dik, fi­gyel­mez­tet­te a tu­ris­tá­kat, és ez­zel több em­ber éle­tét meg­men­tet­te. A 2009. szep­tem­ber 29-i ka­taszt­ró­fá­ban több mint száz­nyolc­van em­ber halt meg Sza­mo­án és kör­nyé­kén.

A lány, aki szü­le­i­vel és báty­já­val nya­ralt a sza­mo­ai La­lom­anu vá­ro­sá­ban, ész­re­vet­te, hogy az óce­án vi­ze a cu­na­mi ér­ke­zé­se előtt el­kez­dett vissza­hú­zód­ni, és azon­nal rá­jött, mi­lyen ka­taszt­ró­fa kö­ze­lít. Abby el­kez­dett ro­han­ni a stran­don, fi­gyel­mez­tet­te az ott lé­vő­ket a cu­na­mi­ve­szély­re, töb­bek éle­tét ment­ve meg ez­zel.

Abby az is­ko­lá­ban ta­nul­ta meg, mi­lyen je­lei van­nak egy kö­ze­le­dő cu­na­mi­nak.

Na­gyon von­zó a tör­té­nel­münk­ben meg­je­lent Jé­zust meg­tar­ta­ni a tör­té­ne­ti­ség sík­ján. Így ugyan­is a kér­dé­sek éle el­vész. Ha ott let­tem vol­na, én így vagy úgy cse­le­ked­tem vol­na. Ál­ta­lá­ban „úgy”, ami a jót je­len­ti. A tör­té­ne­ti Jé­zus nem csu­pán meg­halt – kö­rü­löt­te az em­be­rek így vagy úgy cse­le­ked­tek –, ha­nem fel is tá­madt. A tör­té­net le­zá­rult. Az ott le­vő­ket le­het ki­tün­tet­ni vagy bün­tet­ni, de szá­munk­ra meg­ma­rad a könnyed la­tol­ga­tás le­he­tő­sé­ge, hi­szen dön­té­se­ink­nek nincs ko­moly kö­vet­kez­mé­nyük.

Jé­zus ügye azon­ban nem zá­rult le. A „mos­ta­ni idő” – a ka­i­rosz – most van. A vissza­hú­zó­dó ten­ger cu­na­mit sej­tet. Nem a tá­vol­ba he­lye­zett jö­vő a tét, a mos­ta­ni idő a fo­lya­mat ré­sze. Nem kell ki­tel­je­se­dés­re vár­ni, most van az idők tel­jes­sé­ge. A bí­ró elé me­nés az el­ítél­te­tés fo­lya­ma­tá­nak a ré­sze. Ab­ból le­het me­ne­kül­ni, Is­ten elől nem.

Han­kiss Ele­mér sze­rint a reg­ge­li szer­tar­tá­sok éle­tünk biz­ton­ság­ér­ze­tét nö­ve­lik. Olyan ka­pasz­ko­dók, amelyek­kel ma­gunk szá­má­ra bi­zo­nyít­juk, hogy a dol­gok rend­ben men­nek, hogy he­lyünk van a vi­lág­ban, hogy nem kell tar­ta­nunk sem­mi­től. En­nek kri­ti­kus pont­ja az idő­já­rás-je­len­tés.

A reg­ge­li ká­vé­val, az új­ság el­ol­va­sá­sá­val, ma­gunk rend­be­ho­za­ta­lá­val mint­egy fel­épít­jük ba­rát­sá­gos kör­nye­ze­tün­ket, de az idő­já­rás ki­szá­mít­ha­tat­lan. Ez min­dent el­ront­hat. Ezért idő­já­rás­biz­tos kör­nye­ze­tet pró­bá­lunk ki­ala­kí­ta­ni. Idő­já­rás­biz­tos ga­rá­zsunk­ban be­ülünk az idő­já­rás­biz­tos au­tónk­ba, amellyel az uta­kon – me­lyek­ről le­ta­ka­rí­tot­ták a ha­vat és a je­get – el­ju­tunk idő­já­rás­biz­tos hi­va­ta­lunk­ba. Köz­ben a rá­di­ó­ból fél­órán­ként meg­szó­lal az idő­já­rás-je­len­tés. Ha ma­gát a fo­lya­ma­tot kéz­ben tart­juk, nem ér­het min­ket meg­le­pe­tés.

Mit je­lent ez: a mos­ta­ni idő? Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy itt nem olyan je­le­ket kell vizs­gál­nunk, ame­lyek a mi ko­runk­ban az utol­só idők­ről be­szél­nek. Há­bo­rúk, gaz­da­sá­gi össze­om­lás, ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák min­dig is vol­tak, és lesz­nek is még. Ezek ter­mé­sze­te­sen fi­gyel­mez­te­tő je­lei mu­lan­dó­sá­gunk­nak. Az, ami­ről Jé­zus be­szél, nem a jö­vő, ha­nem a je­len. Vizs­gál­já­tok meg ezt az időt, amely­ben vagy­tok, a le­he­tő­sé­get, amely szá­mo­tok­ra ma nyí­lik ki. Nem ve­szi­tek ész­re, mi tör­té­nik ve­le­tek?

Sem­mi kü­lö­nös – mond­juk. A kér­dés­re: „Hogy vagy?”, a kö­te­le­ző vá­lasz: „Kö­szö­nöm, jól.” Min­den a ma­ga meg­szo­kott út­ján ha­lad. Ka­pasz­ko­dom a biz­tos pon­tok­ba. Ki­ma­gya­rá­zom a rend­kí­vü­li­e­ket, az ag­gasz­tó­kat, a nyo­masz­tó­kat. „Az nem le­het…” – kez­dem a mon­da­ta­i­mat, és ha még­is meg­tör­té­nik az el­kép­zel­he­tet­len, meg­pró­bá­lok ar­ra fel­épí­te­ni va­la­mi le­het­sé­ge­set.

Eb­ben a ret­te­gő ka­pasz­ko­dás­ban, ahogy a ki­szá­mít­ha­tat­lant ural­ni pró­bá­lom, Krisz­tus ke­reszt­je nem je­lent té­nye­zőt. Az is­mert sze­rel­mi val­lo­más for­mu­lá­ja itt is be­vá­lik. „Úgy imád­lak, min­dent meg­ten­nék ér­ted, le­ho­zom ne­ked a csil­la­go­kat is mind, és szom­ba­ton át­me­gyek hoz­zád, ha nem esik az eső.” Könnyebb len­ne el­he­lyez­ni őt va­la­ho­vá a tá­vol­ba vagy a ma­gas­ba, ahogy a bá­be­li to­rony­épí­tők tet­ték.

De Krisz­tus ke­reszt­je vég­te­len­né te­szi a ki­szá­mít­ha­tat­lant. Fel­dúl­ja biz­tos pon­tok­ra tá­masz­tott éle­te­met. Is­ten sze­re­te­te nem en­ge­di, hogy más­ba ka­pasz­kod­jam. El­jön majd, mint va­la­mi ve­szély, amely most még tá­vol van? Gon­dol­junk rá egy év­ben egy­szer, de nem kell ko­mo­lyan ven­ni? Vissza­űz­he­tem a múlt­ba, a tör­té­ne­ti­ség­be? Jé­zus sza­va egyi­ket sem en­ge­di meg. Nem azt mond­ja csu­pán: fi­gyel­je­tek, és ve­gyé­tek ész­re, ha majd el­ér­ke­zik, mint va­la­mi vi­har, amely­nek elő­je­le­it is­mer­ni le­het, ha­nem ar­ról az idő­ről be­szél, amely itt van. Már és még. Krisz­tus az idő. Mi­lyen idő van? Krisz­tus az idő.

Ko­czor Ta­más