A hét témája

A cen­te­ná­ri­u­mi kon­fe­ren­ci­á­ra ér­ke­zett kül­föl­di elő­adók kö­zül Heik­ki Hil­vó­val, a Finn Misszi­ói Tár­sa­ság (FELM) Ázsia-ko­or­di­ná­to­rá­val né­há­nyan szin­te ba­rá­ti kap­cso­la­tot ápol­nak. Már a re­pü­lő­té­ren zá­po­roz­tak a kér­dé­sei: „Hogy van Ta­más? Mi van Já­nos­sal?” Nem vé­let­le­nül, hi­szen finn ven­dé­günk már ne­gye­dik al­ka­lom­mal járt Ma­gyar­or­szá­gon. A ne­vek a nyá­ri kon­fe­ren­ci­á­kon ál­ta­la meg­is­mert fi­a­ta­lok­ra utal­tak. Heik­ki min­dig szí­ve­sen jön Ma­gyar­or­szág­ra. Úgy tart­ja, mi ma­gya­rok na­gyon ba­rát­sá­go­sak va­gyunk. Heik­ki pe­dig rend­kí­vüli ked­ves­ség­gel tud­ja ezt el­hi­tet­ni ve­lünk. Ön­ma­gunk di­csé­re­te he­lyett azon­ban in­kább ar­ról az or­szág­ról kér­dez­tem, ahol misszi­o­ná­ri­us­ként töl­tött el – fe­le­sé­gé­vel együtt – ti­zen­négy évet.

– Taj­va­non, a több mint húsz­mil­li­ós szi­get­or­szág­ban él­tem. Kü­lön­bö­ző gyü­le­ke­ze­tek­ben szol­gál­tam a he­lyi, benn­szü­lött lel­ké­szek mun­ka­tár­sa­ként. A leg­alap­ve­tőbb mun­ká­kat vé­gez­tem: evan­gé­li­zá­ció, gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­la­tok.

– Evan­gé­li­zá­ción ért­het­jük az utca­misszi­ót is? Meg­en­ge­dett ez Taj­va­non?

– Igen, le­het­sé­ges, de Kí­ná­ban, a szá­raz­föl­dön már nem. Ott óva­tos­nak kell len­ni­ük a ke­resz­té­nyek­nek. Nem me­het­nek ki az ut­cá­ra pré­di­kál­ni, té­rí­te­ni.

– Mi­lyen ered­ményt ér­tek el az ut­cai misszi­ó­val?

– No, ezt ne­héz meg­mon­da­ni. Mert­hogy a kí­nai em­ber alap­ve­tő­en ud­va­ri­as. Mo­so­lyog rád, el­fo­gad­ja a ke­resz­tény bro­sú­rát, amit osz­to­gatsz, sőt meg­ígé­ri, hogy el­jön az is­ten­tisz­te­le­ti al­ka­lom­ra, az­tán per­sze so­sem lá­tod. Az az igaz­ság, hogy na­gyon ki­csi a ke­resz­té­nyek szá­ma Taj­va­non. És ami el­szo­mo­rí­tó, hogy nem is gya­ra­pod­nak a gyü­le­ke­ze­tek. Az az evan­gé­li­kus egy­ház, amely­hez tar­toz­tam, ke­ve­sebb, mint két­ezer ta­got tart nyil­ván. Nem tu­dom pon­to­san, mi le­het en­nek az oka. Bi­zo­nyá­ra az, ami itt Eu­ró­pá­ban is gá­tol­ja a Krisz­tus mel­let­ti dön­tést. A kí­na­i­ak lel­ke­sen „ame­ri­ka­ni­zá­lód­nak”, vagy­is jó­lét­ben sze­ret­né­nek él­ni, mi­nél több dol­lárt ke­res­ni. Így a pénz utá­ni haj­szá­ban nem ma­rad ide­jük ar­ra, hogy lel­ki dol­gok­kal tö­rőd­je­nek.

Azt hi­szem azon­ban, hogy van­nak mé­lyebb, spi­ri­tu­á­lis aka­dá­lyai is a ke­resz­tény hit el­fo­ga­dá­sá­nak. A taj­va­ni em­be­rek gya­nak­vó­ak. Ősi hit­vi­lá­guk­ból hoz­zák, hogy a szel­le­mek­től ret­teg­ni­ük kell. Úgy tart­ják, hogy az is­te­nek­nek, a lel­kek­nek fel kell ál­doz­ni­uk egy cso­mó min­dent, hogy ki­en­gesz­tel­jék őket. Fél­nek egy újabb le­kö­te­le­ző­dés­től. És hát épp a ke­resz­tény­ség lé­nye­gét nem ér­tik meg, azt, hogy Krisz­tus­ban van az iga­zi sza­bad­ság.

– Nem vet­te el a ked­vét a taj­va­ni szol­gá­la­tok­tól ez az ered­mény­te­len­ség?

– Ott él­ni nagy­sze­rű volt, ked­vel­tük az ot­ta­ni em­be­re­ket. De ter­mé­sze­te­sen az, hogy a gyü­le­ke­ze­te­ink nem gya­ra­pod­tak, va­ló­ban ko­moly fej­fá­jást oko­zott. Ki­csi egy­ház, nö­ve­ke­dés nél­kül – ez bi­zony elé­ge­det­len­né te­het. Is­ten azon­ban meg­en­ged ilyen aszá­lyos, ku­dar­cos idő­ket. Én pe­dig meg­ér­tet­tem, hogy ne a kö­rül­mé­nyek­re néz­zek, ha­nem vé­gez­zem a dol­go­mat. A töb­bi az ő tit­ka. Re­mény­sé­gem, hogy az ered­mény­te­len­ség lát­sza­ta mö­gött ő már jót ké­szít.

– Vissza­té­ré­se óta a FELM Ázsia-ko­or­di­ná­to­ra­ként szol­gál. Az Ön­re bí­zott or­szá­gok mind­egyi­ké­ben ilyen „ered­mény­te­len” az evan­gé­li­um ter­jesz­té­se?

– Épp el­len­ke­ző­leg! Kí­ná­ban és Hong­kong­ban egy­re sza­po­rod­nak a gyü­le­ke­ze­tek. Ne­pá­lon pe­dig érez­he­tő­en sö­pör vé­gig a Szent­lé­lek sze­le. A ke­resz­té­nyek szá­ma har­minc év alatt – ki­mon­da­ni is jó! – ti­zen­öt­ezer­sze­re­sé­re nőtt!

– A misszió „front­har­co­sá­ból” im­már Hil­vo úr is hát­véd lett, a FELM köz­pon­ti iro­dá­já­ban dol­go­zik. Mennyi­re tá­mo­gat­ják a finn gyü­le­ke­ze­tek a misszió ügyét?

– En­gem is meg­lep időn­ként, hogy anya­gi­ak te­kin­te­té­ben a Finn Misszi­ói Tár­sa­ság vi­szony­lag jól áll. A hí­vek fel­is­me­rik e szol­gá­lat szük­sé­ges­sé­gét. Ám kri­ti­ka is éri a mun­kán­kat. So­kan úgy tart­ják, hogy már nem azt a misszi­ói mun­kát vé­gez­zük, amit elő­de­ink több év­ti­zed­del ez­előtt. Nem is sze­ret­nék, hogy misszi­o­ná­ri­u­sok­nak ne­vez­ze­nek ben­nün­ket, he­lyet­te in­kább egy­há­zi mun­ká­sok­nak, gyü­le­ke­ze­ti mun­ka­társ­nak hív­ják az Af­ri­ká­ban, Ázsi­á­ban szol­gá­ló kol­lé­gá­in­kat.

– Nem az az oka en­nek, hogy a kül­misszi­ói mun­ka kezd egy­re in­kább ka­ri­ta­tív jel­le­get öl­te­ni?

– Nincs fe­szült­ség a misszi­ói evan­gé­li­zá­lás és a dia­kó­nia, vagy­is a sze­re­tet­szol­gá­lat kö­zött. Sőt a ket­tő szo­ro­san össze­függ. A ju­bi­le­u­mi al­kal­mon em­lí­tet­tem is az elő­adá­som­ban, hogy a krisz­tu­si sze­re­tet két­ka­rú: az egyik­kel át­öle­li az em­ber­tár­sat, és meg­oszt­ja ve­le az Úr Jé­zus Krisz­tus­ban va­ló üd­vös­ség üze­ne­tét, a má­sik­kal pe­dig eme­li a meg­alá­zot­tat, éle­lem­hez jut­tat­ja az éhe­zőt, le­tör­li a sí­ró könnyét.

– Hadd te­rel­jem itt egé­szen sze­mé­lyes sík­ra a be­szél­ge­té­sün­ket. A kon­fe­ren­ci­át meg­elő­ző na­pon le­he­tő­sé­ge nyílt el­lá­to­gat­ni a Ter­ror Há­za Mú­ze­um­ba. A ki­já­rat­nál ál­ló ven­dég­könyv­be csak egy sort jegy­zett be: „Nincs szó, mit ír­hat­nék, csak a könnyek.”

– Ott a mú­ze­um­ban sok min­dent meg­ér­tet­tem. Egy­részt rá­jöt­tem, hogy mi, fin­nek mi­től me­ne­kül­tünk meg. De fő­leg meg­ér­tet­tem azon em­be­rek ér­zé­se­it, akik azt mond­ják: nem tud­nak meg­bo­csá­ta­ni. A szí­vük tel­ve van ke­se­rű­ség­gel és jo­gos ha­rag­gal. Eze­ket az em­be­re­ket nagy em­pá­ti­á­val kel­le­ne át­ölel­nünk és se­gí­te­nünk ab­ban, hogy – mi­köz­ben nem sza­bad, hogy va­la­ha is el­fe­lejt­sék mind­azt, ami tör­tént ve­lük – még­is meg tud­ja­nak bo­csá­ta­ni. Mert ha a gyű­lö­le­tet és dü­höt me­len­get­jük a szí­vünk­ben, az ben­nün­ket tesz tönk­re. Nem sza­bad, hogy to­vább­ra is olyan in­du­la­tok ural­kod­ja­nak raj­tunk, ame­lyek rom­bo­ló­ak. El­len­ke­ző­leg, olyan konst­ruk­tív, épí­tő jel­le­gű em­lé­ke­ze­tet kell őriz­nünk, amely a ja­vunk­ra vá­lik. Ta­nul­va a múlt bor­zal­ma­i­ból, Is­ten­től ka­pott böl­cses­ség­gel azon kell mun­kál­kod­nunk, hogy a ránk bí­zott fi­a­ta­lok bol­do­gabb éle­tet él­hes­se­nek, mint mi, az előt­tük járt nem­ze­dék.

B. Pin­tér Már­ta