A hét témája

Ifj. Bonnyai Sán­dort so­kan az egye­sü­let Ben­já­min­ja­ként tart­ják szá­mon. A Bé­kés­csa­bán élő fi­a­tal­em­ber né­hány év­vel ez­előtt, gim­na­zis­ta di­ák­ként még „csak” részt­ve­vő­je volt a kül­misszi­ói gyer­mek­tá­bo­rok­nak, má­ra azon­ban oda­szánt ve­ze­tő­vé ér­le­lő­dött. Idén kezd­te meg ta­nul­má­nya­it a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem szo­ci­á­lis mun­kás sza­kán. Az aláb­bi­ak­ban pá­lya­vá­lasz­tá­sá­ról és ar­ról vall, mit je­lent szá­má­ra a kül­misszió.

– El­ső­sor­ban rá­szo­ru­ló gyer­me­kek­kel sze­ret­nék fog­lal­koz­ni. A bé­kés­csa­bai evan­gé­li­kus gim­ná­zi­u­mon ke­resz­tül – amely rend­sze­re­sen tá­mo­gat­ja Böj­te Csa­ba mun­ká­ját – már kö­zép­is­ko­lás­ként is meg­is­mer­het­tem az er­dé­lyi ár­vák éle­tét, le­he­tő­sé­gem nyílt nyá­ri tá­bo­rok­ban szol­gál­ni kö­zöt­tük. A ve­lük töl­tött idő in­dí­tott ar­ra, hogy szo­ci­á­lis mun­kás le­gyek. De azt sem ta­gad­ha­tom le, hogy igen erős ha­tá­sok ér­tek a kül­misszi­ói gyer­mek­tá­bo­rok­ban is. Em­lék­szem, a leg­el­ső al­ka­lom­mal az fo­gott meg, hogy ma már Af­ri­ká­ból kell jön­ni­ük a misszi­o­ná­ri­u­sok­nak, hogy az eu­ró­pa­i­a­kat Krisz­tus­hoz té­rít­sék.

Bár val­lá­sos csa­lád­ban nőt­tem fel, még­is az a kon­fe­ren­ci­ai hét, az ott hal­lott dol­gok, ma­ga a lég­kör, amely kö­rül­vett, az ho­zott nagy vál­to­zást, for­du­la­tot az éle­tem­be. Az­óta tu­da­to­san élem meg a hi­te­met, s így vá­lasz­tot­tam meg a hi­va­tá­so­mat is. Úgy vé­lem, nem mu­száj min­den­ki­nek lel­kész­nek len­nie, hogy se­gít­hes­sen az em­be­rek­nek. Sőt ép­pen a száz­éves ün­nep­sé­gen hall­hat­tuk, azt hi­szem, a ba­jor misszi­ói igaz­ga­tó­tól, hogy ép­pen a ci­vil szak­mák­ban dol­go­zók­ra van ége­tő szük­ség. Ha Is­ten úgy ad­ja, at­tól sem zár­kó­zom el, hogy Af­ri­ká­ba men­jek szol­gál­ni. Eset­leg ott, azok közt a fe­ke­te, ár­va gyer­me­kek közt, ahol most Bá­lint­né Kis Be­á­ta él, de bár­ho­vá, aho­vá kül­de­tést ka­pok….

Per­sze kül­misszi­ós nem csak kint le­het az em­ber, ha­nem itt­hon is. Annyi mód­ja van a szol­gá­lat tá­mo­ga­tá­sá­nak! Bé­kés­csa­bán pél­dá­ul van egy misszi­ói kör, amely­nek tag­jai rend­sze­re­sen imád­koz­nak az evan­gé­li­um ter­je­dé­sé­ért, a tá­vo­li vi­dé­ke­ken élő­kért, ott szol­gá­ló­kért, ado­mányt gyűj­te­nek… Ter­ve­zem, hogy csat­la­ko­zom az al­kal­ma­ik­hoz.

Na­gyon sze­ret­nék párt­fo­gó is len­ni, vagy­is egy af­ri­kai ár­vát rend­sze­re­sen tá­mo­gat­ni. Eh­hez előbb fel kell mér­nem az anya­gi le­he­tő­sé­ge­i­met. Di­ák va­gyok, így nem te­he­tek fe­le­lőt­len vál­la­lást. De meg­pró­bá­lok úgy spó­rol­ni, hogy a ná­lam na­gyobb ín­ség­ben élők­nek is jus­son.

Kér­dez­ték tő­lem, hogy mi fo­gott meg en­gem az egye­sü­let ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­á­ján. Két do­log: egy­részt az őszin­te hang­vé­tel, amely kü­lö­nö­sen a finn ven­dég elő­adá­sá­ból áradt. Más­részt a tan­zá­ni­ai lel­kész mo­so­lyát hoz­tam ma­gam­mal. Meg­fi­gyel­tem már más al­ka­lom­mal is, hogy az af­ri­kai em­be­rek szin­te min­dig mo­so­lyog­nak. Pe­dig vol­na okuk a ke­se­rű­ség­re. Itt ná­lunk min­den­ki pa­nasz­ko­dik, be­teg… ők pe­dig – min­den nyo­mo­rú­sá­guk el­le­né­re – ta­lál­nak okot az öröm­re.