Élő víz

Ke­zé­be vet­te fes­tő­ecset­jét az Is­ten, s al­ko­tott. Jel­ké­pes vo­ná­sai jó­ked­vet és len­dü­le­tet tük­röz­tek: bor­dó, rozs­da­bar­na, arany­sár­ga szí­nek­ben pom­páz­tak a fák. Sze­líd­gesz­te­nye kop­pant a tar­ka le­ve­lek­kel bo­rí­tott kö­vön. Fá­zó­san húz­ta össze ma­gán a ka­bát­ját az, aki az ut­cá­ra lé­pett.

Va­ló­já­ban sem­mi kü­lö­nös nem tör­tént, csu­pán – ahogy min­dig – eb­ben az esz­ten­dő­ben is csen­de­sen be­kö­szön­tött az ősz, bú­csút int­ve a bú­za­me­ző­nek, nap­ra­for­gó­vi­rág­nak, pi­ros­ló pi­pacs­nak s a tó vi­ze si­mo­ga­tó hű­vö­sé­nek. Bár az igaz, hogy idén meg­le­pő­en zord, morc ez az év­szak, oly­annyi­ra, hogy akad, aki már be is fű­tött, mert kü­lön­ben di­de­reg­ne, le­het, ta­lán meg­macs­ká­sod­na ke­ze, lá­ba. Ám ezt a kel­le­met­len­sé­get még könnyű or­vo­sol­nunk: elő a sap­ká­val, sál­lal, me­leg pu­ló­ver­rel, és már­is szebb az éle­tünk!

Ami rosszabb en­nél, az, ami­kor va­la­ki­nek a szí­ve di­de­reg. Ez per­sze bár­mi­kor meg­es­het. De ilyen­kor, a szo­mo­rú­an szép ősz ide­jén ta­lán még in­kább igaz, hogy nem­csak a test, de a lé­lek is me­leg­ség­re vá­gyik. Van, aki ilyen­tájt a vágy vö­rö­sé­vel fes­te­né szí­ne­sebb­re nap­ja­it, biz­ton akad­na, aki a cso­ko­lá­dé bar­na szí­nét, vagy a méz­re ha­ja­zó bort cso­dál­ná meg kö­ze­lebb­ről nap­ra nap.

De előbb-utóbb rá­jön­nek, és mi is rá­jö­vünk mind: ezek egyi­ke sem meg­ol­dás. Csak pót­szer. És ak­kor tán épp Sík Sán­dor so­ra­it idéz­ve ki­ál­tunk az egye­dü­li­hez, aki ér­tünk va­ló­ban ten­ni tud: „Add meg ne­kem, ó me­leg Is­ten, Szí­vem raj­tad föl­me­le­gít­sem…”

Mert van­nak hely­ze­tek – bal­eset, gyász, szen­ve­dély­be­teg­ség rab­sá­ga, ma­gány fe­ne­ket­len mély­sé­ge –, ami­kor a jól is­mert, so­kat mon­do­ga­tott köz­hely igaz­ság­gá vá­lik, ami­kor „kény­te­le­nek va­gyunk” be­is­mer­ni, hogy csak Is­ten az, aki se­gít­het, mert éle­tünk­ben meg­ta­pasz­tal­juk az ige igaz­sá­gát: „Csak Is­ten­nél csen­de­sül el lel­kem, tő­le ka­pok re­mény­sé­get. Csak ő az én kő­szik­lám és sza­ba­dí­tóm, erős vá­ram, nem in­ga­do­zom. Is­ten­nél van se­gít­sé­gem és di­cső­sé­gem, erős szik­lám és ol­tal­mam az Is­ten.” (Zsolt 62,6–8)

De eh­hez az el­ső lé­pést ne­künk kell meg­ten­nünk. Kér­ni, ki­ál­ta­ni. Ah­hoz az Is­ten­hez, aki min­den ősszel új­ra meg új­ra al­kot. Jel­ké­pes ecset­vo­ná­sai jó­ked­vet és len­dü­le­tet tük­röz­nek: bor­dó, rozs­da­bar­na, arany­sár­ga szí­nek­ben pom­páz­nak a fák. Sze­líd­gesz­te­nye kop­pan a tar­ka le­ve­lek­kel bo­rí­tott kö­vön. Fá­zó­san húz­za össze ma­gán a ka­bát­ját az, aki az ut­cá­ra lép. És aki­nek most épp a szí­ve és a lel­ke di­de­reg, bát­ran ke­res­se Aty­ját. Ná­la és ál­ta­la a Fi­ú­ért most is, mint min­den­kor, me­ne­dé­ket, ol­tal­mat, vá­laszt és vi­gaszt ta­lál.

Gaz­dag Zsu­zsan­na