Napról napra

Va­sár­nap

For­dít­sa fe­léd or­cá­ját az Úr, és ad­jon ne­ked bé­kes­sé­get! 4Móz 6,26 (2Kor 13,13; Lk 17,20–24/25–30/; Róm 14,7–9; Zsolt 69,1–16) Az áro­ni ál­dást az is­ten­tisz­te­let vé­gén áll­va hall­gat­juk. Ezt a gaz­dag, szép, mély kí­ván­sá­got az Ószö­vet­ség örök­sé­ge­ként mi, evan­gé­li­ku­sok drá­ga kincs­ként őriz­zük. Hogy mi a bé­ke? S mi­ért nem le­het­sé­ges ez Is­ten or­cá­ja nél­kül – a ve­le va­ló ál­lan­dó együtt­lét, az előt­te, ve­le va­ló élés, je­len­lé­té­nek tu­da­ta, mély át­élé­se nél­kül? Ady tö­mö­ren össze­fog­lal­ja az is­te­ni bé­kes­ség lé­nye­gét: „Bé­kíts ki ma­gad­dal s ma­gam­mal, hi­szen te vagy a bé­ke.” A sor­rend meg­for­dít­ha­tat­lan. Előbb Is­ten­nel bé­kél meg a hí­vő­vé vá­ló em­ber, majd bé­kes­sé­get ta­lál ön­ma­gá­ban is, mert Jé­zus be­köl­tö­zik az éle­té­be.

Hét­fő

A nép, amely sö­tét­ség­ben jár, nagy vi­lá­gos­sá­got lát. A ha­lál ár­nyé­ká­nak föld­jén la­kók­ra vi­lá­gos­ság ra­gyog. Ézs 9,1 (1Thessz 5,5; Mk 4,1–9/10–12/; Ez 34,1–16) Az ószö­vet­ség né­pé­nek hi­te bi­zal­mon alap­szik: hogy Is­ten szól ki­vá­lasz­tott em­be­rei, a pró­fé­ták ál­tal. Hogy irányt mu­tat a cé­lig, ami­kor el­jön majd a Mes­si­ás. Amíg el­ér­ke­zik az idő. Ami­kor a sö­tét­ség­ből fény szü­le­tik. Ez meg­tör­tént! S ez az új kez­det a mi éle­tünk­ben, a mi ad­ven­tünk­ben is el­jön, ami­kor sö­tét éj­sza­kánk­ban Krisz­tus ve­szi át a ha­tal­mat. Ret­ten­tő ne­he­zen vi­sel­jük azt a pár hó­na­pot, ami­kor fény­sze­gény a kül­ső kör­nye­zet. De az egész éle­tet lel­ki sö­tét­ben le­él­ni, ami­kor a vi­lág vi­lá­gos­sá­ga fé­nyé­ben is él­het­nénk…?

Kedd

Ami­kor lát­ta Jé­zus a so­ka­sá­got, meg­szán­ta őket, mert el­gyö­tör­tek és el­eset­tek vol­tak, mint a ju­hok pász­tor nél­kül. Mt 9,36 (Mik 5,3; Mk 13,9–20; Ez 34,23–31) A pász­tor szó nem csu­pán a lel­ki­pász­tort je­len­ti, ha­nem a ve­ze­tőt. A pász­to­rok a nép ve­ze­tői. S amint ar­ról több ószö­vet­sé­gi sza­kasz is szól (pél­dá­ul Ezé­ki­el 34), a hűt­len ve­ze­tők leg­na­gyobb vét­ke az, hogy meg­nyo­mo­rít­ják a rá­juk bí­zot­tak éle­tét. Ép­pen ezért vár­ja annyi­ra Iz­ra­el a Mes­si­ást, az iga­zi pász­tort, a hű­sé­ges ve­ze­tőt, az utol­só idők tel­jes jog­gal fel­ru­há­zott ki­rá­lyát, aki majd hely­re­ál­lít­ja Iz­ra­el di­cső­sé­gét, és el­hoz­za a bé­kes­ség és jó­lét ide­jét.

Szer­da

Ad­ja­tok, és ada­tik nek­tek. Lk 6,38 (Péld 29,7; Zsid 13,1–9b; Ez 36,1–15) Kér­ni szo­kás, ha va­la­mi­re szük­sé­günk van, és ak­kor az Is­ten jó­sá­gá­ból meg­ada­tik. Or­ten­sio da Spi­neto­li­nak a Lu­kács – A sze­gé­nyek evan­gé­li­u­ma cí­mű köny­vé­ben ol­va­som: „Az evan­gé­lis­ta im­már azok­ra az ir­gal­mas­sá­gi cse­le­ke­de­tek­re gon­dol, ame­lye­ket az egy­ház­ban a sze­gé­nyek, az ár­vák s az öz­ve­gyek ja­vá­ra vé­gez­nek. Ké­ri, hogy ezek vál­ja­nak ha­té­ko­nyab­bá, s fő­leg, hogy Is­ten nagy­lel­kű­sé­gé­ből kap­ja­nak ih­le­tést. Őt nagy­lel­kű­ség­ben nem le­het fe­lül­múl­ni, de ő vissza tud tér­ni az em­be­ri mér­cék­hez is.” S nem szó­bot­lás: nem „kér­je­tek, és ada­tik”, ha­nem ad­ja­tok… 2009 a hi­ány, a nincs, a szük­ség éve: ad­ja­tok. Ha Jé­zus ezt mond­ja, rá fo­gunk jön­ni, mennyi­re sok van még, ami­ből ad­ha­tunk! Csü­tör­tök

Is­ten há­za né­pe vagy­tok, mert rá­épül­te­tek az apos­to­lok és a pró­fé­ták alap­já­ra, a sa­rok­kő pe­dig ma­ga Krisz­tus Jé­zus. Ef 2,19–20 (Zsolt 118,22–23; 1Jn 2,18–26/27–29/; Ez 36,16–32) Is­mer­nünk kell a „csa­lád” tör­té­ne­tét, a „ház” épü­lé­sé­nek moz­za­na­ta­it, az ala­po­zás ke­mény mun­ká­já­tól kezd­ve a fa­lak épí­té­sé­ig. És eb­ben a ház­ban, eb­ben a csa­lád­ban ne­künk is he­lyünk van! Van fel­ada­tunk, és van­nak tár­sa­ink is. Nem ma­gunk va­gyunk. A leg­fon­to­sabb pe­dig, hogy en­nek a ház­nak és az egész nép­se­reg­nek a gaz­dá­ja vég­te­le­nül sze­ret min­ket: itt olyan a csa­lád­fő, aki még a té­koz­ló fia elébe is tárt kar­ral megy. Ott­hon va­gyunk, ha meg­ér­kez­tünk ide vég­re.

Pén­tek

Ga­má­li­él így szólt: „Hagy­já­tok bé­kén eze­ket az em­be­re­ket (az apos­to­lo­kat), és bo­csás­sá­tok el őket. Mert ha em­be­rek­től va­ló ez a szán­dék vagy ez a moz­ga­lom, ak­kor meg­sem­mi­sül; ha pe­dig Is­ten­től va­ló, ak­kor úgy sem tud­já­tok meg­sem­mi­sí­te­ni őket.” Ap­Csel 5,38–39 (Neh 6,16; Mt 26,36–41; Ez 37,1–14) Ha em­be­rek­től va­ló lett vol­na, már rég be­lep­te vol­na a rozs­da, és csak a könyv­tá­rak mé­lyén len­ne né­hány fel­jegy­zés egy kis lét­szá­mú lel­kes cso­port­ról, akik hit­tek va­la­mi­ben, az­tán el­enyé­szett a do­log… Ami­nek a mo­tor­ja, az ere­je, az élet­ben tar­tó­ja Is­ten Szent­lel­ke, az em­be­re­ket hit­re té­rít, szól­ni en­ged, sza­va­ik­ba erőt, tü­zet ad, tet­te­ik­be len­dü­le­tet, a messzebb­re lá­tás bi­zo­nyos­sá­gát.

Szom­bat

Dá­ni­elt az orosz­lá­nok ver­mé­be dob­ták. De a ki­rály ezt mond­ta Dá­ni­el­nek: A te Is­te­ned, akit áll­ha­ta­to­san tisz­telsz, sza­ba­dít­son meg té­ged! Dán 6,17 (Ap­Csel 27,23–24; Mk 13,30–37; Ez 37,15–28) Akár gú­nyo­san, kö­töz­köd­ve („Na, tény­leg van olyan ha­tal­mas ez a te Is­te­ned?”) akár iga­zi kí­ván­csi­ság­gal, vá­gya­koz­va („Bár­csak ne­kem is len­ne ilyen nagy ha­tal­mú Is­te­nem!”), ez a for­mu­la ne­künk is is­me­rős le­het. Ko­runk orosz­lán­ver­me­i­ben – min­den em­ber kö­zös sor­sá­ban, be­teg­ség­ben, vesz­te­ség­ben, eg­zisz­ten­ci­á­lis krí­zi­sek­ben – a hí­vő em­ber hal­lat­la­nul nagy plusz erő­vel néz­het szem­be a ve­széllyel, a baj­jal. Jé­zus is ka­pott a Gol­go­ta ke­reszt­jén a gúny­ból… S bár nem szállt le a ke­reszt­ről, Is­ten még­is di­cső­sé­ge­sen vég­be­vit­te mű­vét, és Jé­zus fel­tá­madt. Mi eb­ben a hit­ben vá­gunk ne­ki an­nak, ami más szá­má­ra ér­tel­met­len, el­vi­sel­he­tet­len. S er­ről az erő­ről tu­dunk bi­zony­sá­got is ten­ni.

Kő­há­ti Dó­ra