Élő víz

„Mind­nyá­junk­nak lep­le­zet­le­nül kell oda­áll­nunk a Krisz­tus íté­lő­szé­ke elé.” (2Kor 5,10)

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után az utol­só előt­ti hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi há­rom íté­let­ről szól­va er­re bá­to­rí­ta­nak: re­mény­ség­gel vár­juk az Úr vissza­jö­ve­te­lét! Ő a ki­rá­lyok Ki­rá­lya­ként fog meg­je­len­ni di­cső­ség­ben. „Tö­ké­le­te­sen re­mény­ked­je­tek ab­ban a ke­gye­lem­ben, ame­lyet Jé­zus Krisz­tus meg­je­le­né­se­kor kap­tok.” (1Pt 1,13; LK) E re­mény nem szé­gye­nít meg. „Ha el­enyé­szik is a tes­tem, szí­vem kő­szik­lá­ja te ma­radsz, ó, Is­ten.” (GyLK 723) Mi is tör­té­nik az el­ső íté­let­kor? Ve­zér­igénk foly­ta­tá­sa­ként Pál el­mond­ja, hogy a hí­vők el­ra­gad­ta­tá­sa után az Úrért vég­zett szol­gá­la­tuk meg­ju­tal­ma­zá­sá­ra ke­rül sor, mi­vel bű­ne­ik ha­lá­los íté­le­te a ke­resz­ten már két­ezer éve vég­be­ment. S akik ke­gye­lem­ből meg­iga­zul­tak, ott „min­den­ki meg­kap­ja, amit meg­ér­de­mel, asze­rint, amit e test­ben cse­le­ke­dett” (2Kor 5,10b). Jé­zus a nem zsi­dók, a po­gány nem­ze­tek meg­íté­lé­sé­ről szól. E má­so­dik íté­let ki­rá­lyi ural­ko­dá­sa kez­de­tén, a nagy nyo­mo­rú­ság után lesz. Az Em­ber­fia ott azo­no­sít­ja ma­gát né­pe leg­ki­sebb test­vé­re­i­vel; s akik az ir­gal­mas­ság hat­fé­le cse­le­ke­de­te­it nem tet­ték meg ve­lük, „el­men­nek az örök bün­te­tés­re, az iga­zak pe­dig az örök élet­re” (Mt 25,46). Pál Is­ten – Lel­ke ál­tal ve­zé­relt – gyer­me­ke­i­nek a re­mé­nyé­ről ta­nít; ők még vár­nak a test meg­vál­tá­sá­ra: „Mert üd­vös­sé­günk re­mény­ség­re szól. (…) Ha pe­dig azt re­mél­jük, amit nem lá­tunk, ak­kor áll­ha­ta­tos­ság­gal vár­juk.” (Róm 8,24.25) „Ez he­lyes ta­ní­tás – de igen ke­ve­sen van­nak, akik a bol­dog re­mény­sé­get, Is­ten or­szá­gá­nak el­jö­ven­dő, so­ha el nem mú­ló örök­sé­gét olyan bi­zo­nyo­san vár­ják, hogy job­ban ma­gu­ké­nak ér­zik, mint je­len­va­ló éle­tü­ket” – ír­ja Lu­ther. „Aki te­hát hall­ja tő­lem eze­ket a be­szé­de­ket, és cse­lek­szi azo­kat, ha­son­ló lesz az okos em­ber­hez, aki kő­szik­lá­ra épí­tet­te a há­zát” (Mt 7,24) – hív Aty­ja aka­ra­tá­nak te­vé­sé­re Urunk. A re­mény­ség hit­val­lá­sá­hoz meg­hát­rá­lás nél­kül ra­gasz­kod­va szán­dé­ko­san meg ne ta­gad­juk a Szent­há­rom­ság Is­ten egyik sze­mé­lyét sem, mert „fé­lel­me­tes do­log az élő Is­ten ke­zé­be es­ni” (Zsid 10,31). A bűn­bá­na­ti ima­nap jel­le­ge a ham­va­zó­szer­dá­é­hoz ha­son­ló, a ter­mé­ket­len fü­ge­fa sor­sát pél­dáz­za: „…hát­ha te­rem jö­vő­re, ha pe­dig nem, ak­kor vágd ki.” (Lk 13,9) Az óegy­há­zi epis­to­la is az Úr el­jö­ve­te­lé­ről szól. Is­ten igaz­sá­go­san fog ítél­ni: „…az Úr Jé­zus meg­je­le­nik a menny­ből (…), hogy meg­di­cső­ül­jön szent­jei (a hí­vők) kö­zött” (2Thessz 1,7.10); a hi­tet­le­nek örök pusz­tu­lás­sal bűn­hőd­nek. A Mes­si­ás­nak a fő­pap sze­rint azért kell meg­hal­nia, mert Jah­vét ká­ro­mol­ta az­zal, hogy Krisz­tus­nak, Is­ten Fi­á­nak tar­tot­ta ma­gát. „Sőt azt mon­dom nek­tek: mos­tan­tól fog­va meg­lát­já­tok az Em­ber­fi­át, amint a Ha­tal­mas jobb­ján ül, és el­jön az ég fel­hő­in.” (Mt 26,64) Krisz­tus ezer­éves föl­di ural­ma után kö­vet­ke­zik a har­ma­dik, utol­só íté­let már az örök­ké­va­ló­ság­ban, a nagy fe­hér tró­nus előtt; ott a meg nem vál­tott ha­lot­tak ítél­tet­nek meg. „…ez a má­so­dik ha­lál (…) Ha va­la­kit nem ta­lál­tak be­ír­va az élet köny­vé­be, azt a tűz ta­vá­ba ve­tet­ték.” (Jel 20,14.15) „Írd az élet köny­vé­be / Meg­vál­tot­tad ne­vét!” (EÉ 505,4)

Ga­rai And­rás