Gyermekvár

Mos­ta­ni hat­ré­szes so­ro­za­tunk­ban Já­kób tör­té­ne­tét ele­ve­nít­he­ti­tek fel. Min­den al­ka­lom­mal meg­old­hat­tok egy-egy rejt­vényt is. A meg­fej­té­se­ket a vé­gén, össze­gyűjt­ve küld­jé­tek el szer­kesz­tő­sé­günk cí­mé­re (Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­ge, 1085 Bu­da­pest, Ül­lői út 24.). A bo­rí­ték­ra ír­já­tok rá: Gyer­mek­vár.

Mi­u­tán Já­kób ki­bé­kült Lá­bán­nal, min­den­ki el­in­dult a ma­ga út­ján. Já­kób to­vább­ment szü­lő­ha­zá­ja fe­lé, és kö­ve­te­ket kül­dött báty­já­hoz, Ézsa­u­hoz, aki­nek a ha­rag­ja elől me­ne­kült el húsz év­vel az­előtt.

– Mond­já­tok meg uram­nak, Ézsa­u­nak – pa­ran­csol­ta a kö­ve­tek­nek –, hogy ed­dig Lá­bán­nál él­tem és dol­goz­tam. Sze­rez­tem ott va­gyont, és lett csa­lá­dom is. Azért kül­dök most kö­ve­te­ket, mert ha­za­fe­lé tar­tok, és azt sze­ret­ném, ha meg­bo­csá­ta­na ne­kem, és nem ha­ra­gud­na töb­bé rám.

Ami­kor a kül­dött­ség vissza­tért, azt a hírt hoz­ták, hogy Ézsau már el is in­dult elé, de négy­száz em­bert hoz ma­gá­val. Já­kób na­gyon meg­ijedt, mert azt hit­te, báty­ja még min­dig bosszút akar raj­ta áll­ni azért, mert sok év­vel az­előtt ap­ju­kat is be­csap­va rá­szed­te őt. Gyor­san két tá­bor­ra osz­tot­ta a ve­le le­vő em­be­re­ket és ál­la­to­kat. Azt gon­dol­ta ugyan­is, hogy ha Ézsau ha­rag­já­ban meg is öli az egyik csa­pa­tot, a má­sik még meg­me­ne­kül­het. Majd imád­koz­ni kez­dett:

– Ó, Uram! Azt mond­tad ne­kem, hogy tér­jek vissza atyá­im föld­jé­re, és te ve­lem le­szel. Tu­dom, hogy nem ér­dem­lem meg azt a sok jót, amit tő­led kap­tam. Kér­lek, ments most meg test­vé­rem ha­rag­já­tól! At­tól fé­lek, hogy meg­öl en­gem is, és a csa­lá­do­mat is. De te azt ígér­ted, hogy meg­ál­dasz, és utó­da­im szá­ma annyi lesz, mint égen a csil­lag.

Ezek után ál­la­tai kö­zül so­kat ki­vá­lo­ga­tott, és faj­tán­ként egy-egy szol­gá­ra bíz­ta őket. Meg­pa­ran­csol­ta az em­be­re­i­nek, hogy egy­más után in­dul­ja­nak Ézsau fe­lé, és ami­kor ta­lál­koz­nak ve­le, mond­ják ne­ki, hogy a nyá­jak Já­kó­béi, de báty­já­nak kül­di őket aján­dék­ba. Ab­ban bí­zott ugyan­is, hogy ez­zel meg­en­gesz­te­li majd test­vé­rét, és Ézsau nem fog töb­bé ha­ra­gud­ni rá.

Mi­u­tán ezt el­ren­dez­te, és az aján­dék nyáj el­in­dult előt­te, ő ma­ga még egy éj­sza­ká­ra a tá­bor­ban ma­radt. Ám nem volt egye­dül, mert az Úr el­jött hoz­zá. Já­kób tu­sa­kod­ni, küz­de­ni kez­dett. Már haj­na­lo­dott, ami­kor Já­kób azt kér­te tő­le, hogy áld­ja meg őt. Is­ten pe­dig új ne­vet adott ne­ki.

Az­nap ta­lál­ko­zott Ézsau­val, aki elé­je fu­tott, meg­ölel­te, és sír­va a nya­ká­ba bo­rult. De­hogy akar­ta őt bán­ta­ni! Örö­mé­ben sírt, hogy olyan sok idő múl­va új­ra ta­lál­koz­tak. Já­kób pe­dig kö­vet­te ha­za­fe­lé, és ott le­te­le­pe­dett ő is.