Napról napra

Va­sár­nap

Ó, Uram, Uram! Te al­kot­tad az eget és a föl­det nagy ha­ta­lom­mal és ki­nyúj­tott kar­ral. Ne­ked sem­mi sem le­he­tet­len. Jer 32,17 (2Tim 1,10; Mt 25,31–46; Róm 8,18–23/24–25/; Zsolt 69,17–37) Szo­ron­ga­tó hely­zet­ben van a fo­goly Je­re­mi­ás – a ba­bi­ló­ni­ai ki­rály had­se­re­ge kö­rül­zár­ta Je­ru­zsá­le­met –, de még ek­kor is el­hang­zik a biz­ta­tás Is­ten szá­já­ból: fog­nak még há­zat, szán­tó­föl­det és sző­lőt ven­ni eb­ben az or­szág­ban. A pró­fé­ta tisz­tán­lá­tá­sa le­het­ne a mi­énk is, ha ké­pe­sek len­nénk ki­csit fel­emel­ni a fe­jün­ket és nem mást okol­va, nem a vál­ság­ba ju­tott vi­lá­gon ke­se­reg­ve meg­lát­ni, mit vé­tet­tünk Is­ten el­len – hi­szen a ba­jok for­rá­sa ez. Je­re­mi­ás is er­ről be­szél. Nem hall­gat­tunk az Úr sza­vá­ra, nem él­tünk tör­vé­nye sze­rint. Még a szo­ron­ga­tó hely­zet­ben sincs ké­ső, amíg Is­ten ma­ga biz­tat. Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után utol­só előt­ti (re­mény­ség-) va­sár­nap­: van re­mény. Ad­vent előtt te­gyük meg, amit lel­künk­ben ten­ni kell.

Hét­fő

Így szól az Úr: Ve­le le­szek a nyo­mo­rú­ság­ban, ki­ra­ga­dom on­nan, és meg­di­cső­í­tem őt. Zsolt 91,15 (Róm 5,3–4; Mt 7,21–27/28–29/; Ez 40,1–16) Mi a leg­na­gyobb nyo­mo­rú­ság? A száz leg­sze­gé­nyebb em­ber­ről is meg­je­lent a mi­nap egy ki­ad­vány. Ki-ki dönt­se el íz­lé­se, ér­zé­keny­sé­ge sze­rint: kell-e, jó-e er­ről így be­szél­ni vagy ez­zel szem­be­sí­te­ni a nem ol­csó saj­tó­ter­mé­ke­ket ma­gá­nak meg­en­ge­dő kon­szo­li­dált né­pet. Tény: a pes­ti alul­já­rók­ban a kar­ton­do­bo­zok­ban élő kol­du­sok lát­vá­nya ma már alig fel­tű­nő, meg­szo­kott ut­ca­kép lett… Azt hi­szem, a leg­na­gyobb nyo­mo­rú­ság az, ha már a lel­künk­ben is fel­ad­tunk min­dent. Ha nem lát­juk a fényt, amely fent­ről igen­is su­gár­zik ránk, a ki­ra­ga­dó, meg­men­tő ke­gyel­met, amely meg­ta­lál a mély­ben. Ha már nincs hi­tünk, és üres az ég, az le­het a leg­na­gyobb nyo­mo­rú­ság. És még ak­kor is utá­nunk tud nyúl­ni az Is­ten.

Kedd

Örül­je­tek, ál­lít­sá­tok hely­re a jó ren­det ma­ga­tok kö­zött, fo­gad­já­tok el az in­tést, jus­sa­tok egyet­ér­tés­re, él­je­tek bé­kes­ség­ben, ak­kor a sze­re­tet és a bé­kes­ség Is­te­ne ve­le­tek lesz. 2Kor 13,11 (Zsolt 105,3; Zsid 10,26–31; Ez 43,1–12) Öröm­ben, jó rend­ben, egyet­ér­tés­ben, bé­kes­ség­ben, sze­re­tet­ben él­ni jó. Tisz­ta lel­ki­is­me­ret­tel, har­mó­ni­á­ban kis és nagy kö­zös­ség­ben. A há­bo­rú­zás­ra – ma már tud­juk – tes­ti tü­ne­tek gar­ma­dá­jával re­a­gá­lunk, ma­gun­kat (is) tönk­re­tesszük, nem csak az el­len­fe­let. Pál is­mer­te az em­bert, és azt is tud­ta, hogy min­den kö­zös­ség­ben adód­hat konf­lik­tus. Sze­re­tet­tel, jó szó­val fel­ké­szít, hogy mit kell ten­ni, ha baj van. A be­lő­lünk fa­ka­dó bé­két­len­ség or­vos­sá­ga nem más, mint a le­he­tő leg­szo­ro­sabb kap­cso­lat a bé­kes­ség for­rá­sá­val, a Krisz­tus­ban em­ber­ré lett Is­ten­nel.

Szer­da

Ő meg­je­lent test­ben, igaz­nak bi­zo­nyult lé­lek­ben, meg­je­lent az an­gya­lok­nak, hir­det­ték a po­gá­nyok kö­zött, hit­tek ben­ne a vi­lá­gon, fel­vi­te­tett di­cső­ség­ben. 1Tim 3,16 (Ám 4,13; Lk 13,/1–5/6–9; Ez 47,1–12) Pár nap­ja, ok­tó­ber 31-én a Re­for­má­ci­ói em­lék­park­ban áll­tam, és néz­tem a hi­tünk pil­lé­re­it jel­ké­pe­ző négy fe­hér osz­lo­pot. Olyan ma­ga­sak, erő­sek, tisz­ta hó­fe­hé­rek, ég­be mu­ta­tó­ak vol­tak. Jó volt tud­ni és érez­ni, hogy ezek a lu­the­rá­nus hi­tem pil­lé­rei: csak Krisz­tus, csak a hit, csak a ke­gye­lem, csak az Írás. Ennyi, és en­nél több nem kell. Eb­ben min­den ben­ne van. Vagy­is Jé­zus Krisz­tus­ban min­den meg­ada­tott ne­künk. Őt kell ke­res­nünk, és nem min­den­fe­lé ke­res­gél­nünk, ahol az élet és az örök élet vá­la­sza­it ígé­rik. A vá­laszt Is­ten Jé­zus­ban ad­ta meg.

Csü­tör­tök

Az Úr fé­lel­me lesz Si­on kin­cse. Ézs 33,6 (Fil 3,9–10; 2Thessz 1,3–12; Ez 48,30–35) Si­on Je­ru­zsá­lem szent he­gye, de át­vitt ér­te­lem­ben ma­ga az egész egy­ház. Nem az Úr­tól va­ló fé­le­lem, ha­nem a ben­ne va­ló meg­in­gat­ha­tat­lan hit, ha­tal­má­nak el­is­me­ré­se és az ő tör­vé­nye sze­rin­ti élet a leg­na­gyobb kin­cse az egyes em­ber­nek és az egy­ház­nak. Mind­annyi­an az ő gyer­me­kei le­he­tünk: nem fé­le­lem­mel kell te­kin­te­nünk rá. Hisz min­dent elé­je vi­he­tünk.

Pén­tek

Az oko­sok fény­le­ni fog­nak, mint a fény­lő ég­bolt, és akik so­ka­kat igaz­ság­ra ve­zet­tek, mint a csil­la­gok, mind­örök­ké. Dán 12,3 (Ap­Csel 5,42; Mt 26,59–66; 1Thessz 1,1–10) Má­té evan­gé­li­u­má­ban Jé­zus is idé­zi a pró­fé­ci­át a bú­za és kon­koly pél­dá­za­tá­nak ma­gya­rá­za­ta­ként (13,43). Bűn, íté­let és ke­gye­lem: ho­gyan le­he­tünk oko­sak, iga­zak (Mt 13)? Ho­gyan áll­ha­tunk majd Is­ten szí­ne elé? Mi­re tá­ma­dunk fel? Mi­re „elég” e föl­dön gyűj­tött szel­le­mi, anya­gi tő­kénk, okos­sá­gunk…? Ha el­ta­szí­tot­tuk az igaz­ság hoz­zánk szó­ló üze­ne­tét, ha nem ve­zet­tünk mást sem az igaz­ság­ra, ha be­ta­pasz­tot­tuk a fü­lün­ket az ige élő sza­va előtt? Min­den egyes nap­pal ha­la­dunk a fe­lé a nap fe­lé, ami­kor min­den tett­re és szó­ra a leg­erő­sebb vi­lá­gos­ság fé­nye ve­tül. Ne fél­ve, ha­nem Is­ten­ben bíz­va ha­lad­junk e fe­lé, fe­lénk nyúj­tott ke­zét, hoz­zánk szó­ló sza­vát el­fo­gad­va!

Szom­bat

Vi­gyáz­za­tok, hogy sen­ki se fi­zes­sen a rosszért rosszal, ha­nem tö­re­ked­je­tek min­den­kor a jó­ra egy­más iránt és min­den­ki iránt. 1Thessz 5,15 (Jer 4,14; Jel 20,11–15; 1Thessz 2,1–12) Vi­gyáz­ni kell, hogy hol mi­vel fi­ze­tünk. Ki­von­nak egy pa­pír­pénzt, az már nem fi­ze­tő­esz­köz. Amint az eu­ró vagy más va­lu­ta sem a mi or­szá­gunk­ban. A hí­vő em­ber­nek még in­kább fi­gyel­nie kell. Is­ten né­pé­nek ke­zé­ben nem le­het fi­ze­tő­esz­köz a rossz! Ak­kor sem, ha va­la­ki azt ad­ta ne­ki. Van rá sza­bad­sá­ga és hi­te ál­tal ere­je is, hogy „meg­le­pe­tést okoz­zon”, és az egyet­len, az egész vi­lá­gon is­mert és le­gá­lis esz­köz­zel fi­zes­sen: a sze­re­tet­tel.

Kő­há­ti Dó­ra