Evangélikusok

Az évszámra pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy valamikor az 1980-as évek első felében történt. Akkor kellett történnie, mert 81 tavaszától szolgáltam Kőszegen, a fogyatékos gyermekeket pedig a nyolcvanas évek közepén költöztették Piliscsabáról Budapestre, az 1951 óta működő Sareptába. Amit most elöljáróban el akarok mondani, még Piliscsabán történt, ahova egyik gyülekezeti kirándulásunkon érkeztünk meg.

Az intézmény akkori lelkész vezetője, Muncz Frigyes mutatta be nekünk az otthont. Amit láttunk, hallottunk, megrázó volt, hiszen vezetőnk „nem kímélt” bennünket; a legsúlyosabb állapotban lévők ágyához is odavezetett. Nagy élmény és komoly iskola volt ez mindannyiunk számára.

És akkor egyszer csak megláttuk Palikát… Szinte emberi formája sem volt kicsiny, torz embertársunknak; a hatalmas vízfej, a deformált arc és a hozzá nem illő méretű, elformátlanodott kisgyermektest rettentette tekintetünket. Ha jól emlékszem, azt mondták, tizennyolc éves. Amikor alakját most évtizedek távolából magam elé idézem, megint összeszorul a szívem.

És akkor Muncz lelkész úr énekelni kezdett. Amikor felcsendült először az ő ajkán, majd a miénken is az Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök királyát, ez a szánalomra méltó, látványnak is riasztó Palika elmosolyodott. Hatalmas, torz arca, igen, ki merem mondani, bármennyire hihetetlennek tűnik is, szinte átszellemült lett, és félreérthetetlenül mosolyogni kezdett. Istenem, az a mosoly!

És akkor nemcsak az Istent magasztaló éneklés Lutherünk által oly sokszor emlegetett hatalma lett ismét nyilvánvalóvá előttünk, hanem megértettünk valamit az egyház szeretetszolgálatának lényegéből is. Talán nem csak néhányan vagyunk, akiket Isten már megajándékozott hasonló találkozás katartikus élményével, amelyből megérthettük, hogy még az ilyen formátlan-riasztó testben is szunnyadhat embervoltunk tőle kapott szikrájából valami. Ha az „őket miért, s engem miért nem” Kányádi Sándor-i gyötrő kérdéseire oly sokszor nem is kapunk választ, abban egészen bizonyosak lehetünk, hogy nincs egyetlen olyan nyomorult, szánalomra méltó, akár riasztó testbe öltöztetett embertársunk sem, akiben ne kellene meglátnunk azt a bizonyos legkisebbet (Mt 25,45).

November közepe táján gyakran emlegetjük Mártont. Mi, evangélikusok, elsősorban a reformátort. De időnként a másikat is, akinek napján, november 11-én a mi egynapos Mártonunkat 1483-ban megkeresztelték, és aki éppen ezért kapta a Márton nevet. Most ezt a másikat, Tours városának szentként tisztelt püspökét idézem emlékezetünkbe. Legendáját sokan ismerik és idézik. Ő volt az, aki akkor – még a Római Birodalom katonájaként – meglátta a majdnem halálra fagyott koldust, kardjával kettévágta legionáriusköpenyét, és egyik darabjával betakarta azt a legkisebbet. Megmentette az életét.

De a legendának van folytatása is! Amikor Jézus Krisztus – földi küldetésének sikeres elvégzése után – visszatért a mennybe, az angyalok nagy izgalommal várták. És amikor meglátták, egészen elhűltek, mert a vállát nem királyi palást díszítette, hanem egy furcsa ruhadarab függött rajta. Meg is kérdezték tőle: „Urunk, honnan való ez a rongy a válladon?” Jézus Krisztus akkor (úgy képzelem, szélesen mosolyogva!) ezt mondta nekik: „Tudjátok, angyalkáim, barátom, Márton adta ezt nekem.” – Hogy is mondta egykor a példázatban? „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

Advent első vasárnapján egyházunk „legkisebbjeire” gondolunk felelős, áldozatkész szeretettel. Azokra a fogyatékkal élő embertársainkra, akik között vannak kevésbé súlyos állapotban lévők, de Palikához hasonlók is.

Aki már járt a Sareptában, és ismeri a körülményeket, minden bizonnyal egyetértéssel, megnyíló szívvel és megnyíló pénztárcával hallja meg a kérést, és segíti adományával az ott folyó szeretetszolgálatot, a szolgálathoz méltóbb körülmények megteremtését.

Azoknak pedig, akik még nem jártak ebben a szeretetotthonunkban, lehetetlen vállalkozás lenne szavakkal bemutatni. Reméljük, hogy az a rövidfilm, amelyet DVD-n az elmúlt hetekben minden gyülekezetünkbe eljuttattunk, segít nekik is, hogy megismerkedjenek ezzel a diakóniai intézményünkkel, amelyet most minden hittestvérünk, egyházunk népe szeretetébe és áldozatkészségébe ajánlunk.

Az a reménységem, hogy hittestvéreink közül sokan meghallják a kérő szót. Az advent első vasárnapjára meghirdetett országos offertórium lehetőséget ad mindnyájunknak arra, hogy a Sztehlo Gábor által alapított és fájdalmasan méltatlan körülmények között működő Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonra, ezen belül a fogyatékkal élők otthona javára adakozzunk.

Kérjük, hogy gyülekezeteink az offertórium összegét a szokott módon az egyházmegyei pénztárakba küldjék, ahonnan közvetlenül a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon OTP-nél vezetett11702036-22380599 bankszámlájára utalják át. Az itt közölt számlaszámra magától értődően az offertóriumon kívüli személyes adományainkat is átutalhatjuk.

Hisszük, hogy így nemcsak „Palikáinknak”, hanem az intézményben dolgozóknak és az angyaloknak, de még a Mesternek is, a legkisebbek sorsában osztozó Legnagyobbnak is mosolyt csalhatunk az arcára.

A Sarepta gondozottai, vezetői és dolgozói nevében előre is hálásan köszönjük minden testvérünk adományát. Nyugodjék meg Isten áldása az adakozókon és adományukon!

Ittzés János püspök