A hét témája

Miután Sztehlo Gábor 1950-ben eljött a Gaudiopolisból, az Állami Gyermekvédõ Intézet vezetõi megkérdezték, tudna-e segíteni nekik az állami gondozott és testileg vagy mentálisan is sérült gyerekekkel való munkában. Bár ez a megkeresés már az államosítások idejére esett, az azért remélhetõ volt, hogy a szociális feladatokat ellátó egyházi épületekre nem sietnek igényt tartani. Sztehlo Gábor 1951 õszén mindenesetre elkezdte az evangélikus szeretetotthon-hálózat szervezését. A pesthidegkúti intézménynek õ maga lett a vezetõje. Az általa megálmodott-elindított intézmény azóta is – hol könnyebb, hol nehezebb körülmények között – mûködik. Pillantsunk be falai mögé!

Filippinyi Jánosné, Joli néni tizennyolc évesen, a nõvérképzõt elvégezve került Sztehlo Gábor mellé. Negyvenöt (!) esztendeig – 2000-ig – dolgozott a pesthidegkúti otthonban, az utolsó években az intézmény fõnõvéreként.

– A korábbi Fébé-anyaház épületében húsz állami gondozott sérült gyermekkel kezdtünk hozzá ehhez a valamilyen szinten mindannyiunk számára ismeretlen feladathoz. Mert a tanulmányaim alatt hallottam ugyan errõl a területrõl is, de a gyakorlatban addig soha nem láttam, mit is jelent. Gábor bácsival együtt tanultuk a dolgokat. Õ nemcsak a hivatalos teendõkkel foglalkozott, de a gyerekekre is mindig volt ideje. Társasjátékozott velük, ha kellett, a saját zsebkendõjével törölte meg az orrukat, és ha valakit etetett, mindig megkóstolta, nem túl forró-e az étel.

Nagyon szegények voltunk, sokszor voltak filléres gondjai az otthonnak. Egyszer például Gábor bácsi azzal állt elénk, hogy mit csináljon: a tejszámlát fizesse ki, vagy a fizetésünket adja oda. A tejszámla fontosabb volt…

A gyerekek ellátásához persze kaptunk az államtól némi támogatást, de az idõs, beteg, nincstelen emberek megmentéséhez nem. Õket Gábor bácsi titokban hozta az otthonba. A munkatársi gárda is így bõvült: felkarolta a máshol ellehetetlenített lelkészeket, és munkát adott nekik az intézményben. Így került közénk utóda, Muncz Frigyes, és ennek köszönhetõen ismerkedtem meg a férjemmel is, aki aztán nem is dolgozott többet gyülekezeti lelkészként, hanem az otthon falain belül végzett szolgálatot.

Gábor bácsi családja – felesége, lánya és fia – 1956-ban ment ki Svájcba, õ azonban itthon maradt. Csak 1961-ben nyílt rá lehetõsége, hogy meglátogassa õket. Azzal búcsúzott, hogy mindenképpen visszajön. Ebben végül egy infarktus akadályozta meg. De tartotta velünk a kapcsolatot, és kintrõl is folyamatosan segített bennünket. Õ már nem volt közöttünk – de az élet ment tovább, és a feladat adva volt.

Sztehlo Gábor után Muncz Frigyes, majd Csizmazia Sándor lett az akkor még Budai Szeretetotthonok Központja nevet viselõ intézmény vezetõje, jelenleg pedig – immár tizenkettedik éve – Sztojanovics András lelkész áll az otthon élén. A Sareptában – az országban egyedülálló módon – idõsek is, és fogyatékosok is élnek. Elõbbiek jelenleg nyolcvanheten, utóbbiak kilencvenen vannak.

A fogyatékosrészlegben halmozottan sérült embereket gondoznak. Ezt azt jelenti, hogy az itt élõk nemcsak mozgásukban akadályozottak, de értelmileg is sérültek, emellett esetleg látás- és/vagy halláskárosodással is küzdenek, de egyéb betegségeik – például epilepszia, skizofrénia – is lehetnek.

Az intézmény gyermekotthonként kezdte meg mûködését, így a tizennyolcadik életévüket betöltötteknek el kellett hagyniuk. Papíron legalábbis mindenképpen.

– Ha ellenõrizni jöttek bennünket, eldugtuk azokat, akiket már tovább kellett volna adnunk valamelyik másik intézménynek – idézi fel az ötvenes, hatvanas évek „gyakorlatát” Filippinyi Jánosné.

Tették mindezt azért, mert a fogyatékos emberek nehezebben viselik a változást, és sokkal nagyobb traumát okoz nekik, ha kikerülnek megszokott környezetükbõl. És miután több egykor náluk gondozottról is megtudták, hogy a költözést követõen súlyosabbra fordult az állapotuk, inkább maguknál tartották a felnõtteket is. Ma viszont már csak felnõtteket gondoznak – a legidõsebb lakó hetvenéves; a legfiatalabb õsszel lett nagykorú.

Az idõsek részlegében a korábbi állapot (négyágyas szobák, mosdó a folyosó végén) helyett fürdõszobával ellátott egyágyas szobák várják a beköltözõket. A fogyatékosok részlegében azonban korántsem ilyen ideális a helyzet. Az apró, gyakran egymásból nyíló hálótermekben nemritkán hatan-nyolcan zsúfolódnak össze. A szûk, levegõtlen folyosókon sokszor nagy a tumultus.

– Jobb életkörülmények között sok probléma elkerülhetõ lenne – magyarázza Sztojanovics András. – Így, hogy a gondozottjaink egy percre sem tudnak elvonulni, egyedül lenni, nem csoda, hogy gyakran feszültek, idegesek.

Ez év elején a közigazgatási hivatal létszámstopot rendelt el a részlegben: addig nem vehetnek fel új rászorulót, amíg a lakóterekben nem érik el a hat négyzetméter per fõ értéket. Ahhoz, hogy eleget tegyenek a törvényben rögzített kívánalomnak, legalább huszonöt gondozottat kell(ene) elküldeniük… miközben a várólista egyre hosszabb.

– Hát ezért szeretnénk új épületet fogyatékos lakóinknak – mondja az elmúlt tíz év próbálkozásait és kudarcait soroló igazgató lelkész, aki legfrissebb terveikkel kapcsolatban elárulja, hogy jelenleg „Nagykovácsiban gondolkodnak”. – Egy új otthon felépítéséhez persze nem csak a megfelelõ telket kellene megtalálnunk…

Addig is itt, a Báthori utcában tesznek meg minden tõlük telhetõt a rájuk bízottakért. A szeretetotthonban összesen kilencvenen dolgoznak, közülük hatvanan az ápolásban.

– Az idõsek mellé – reménységünk és törekvésünk szerint – úgy állunk oda, mint hívõ testvéreink mellé, türelemmel, szeretettel kísérve el õket az utolsó órájukig – beszél munkatársairól Sztojanovics András. – A fogyatékosoknál sok esetben a családot is pótolnunk kell.

– A napi gondozás, a huszonnégy órás állandó készenlét terhét vállalja át a Sarepta, de soha senkit nem akar elszakítani a családjától! – teszi hozzá Filippinyi Jánosné. – Ellenkezõleg: a cél mindig az, hogy a fogyatékos jó és a lehetõségekhez képest szoros kapcsolatban maradjon a hozzátartozóival.

– Az ideális kolléga elkötelezett, erõs hitû, de legalábbis stabil ember, aki számára itt dolgozni nem munka, hanem hivatás – veszi vissza a szót az igazgató lelkész. – Nagyon kevesen bírják, ha egyáltalán bírják olyan hosszú ideig, mint Joli néni. Pedig a fluktuációt a gondozottak nehezen viselik. Állandóságra és biztonságra van szükségük. Nagyon nyitottak, és nagyon tudnak ragaszkodni. Ha holnap visszajönne, Önt is régi ismerõsként köszöntenék, és öten csimpaszkodnának a nyakába.

– Nemcsak igénylik a szeretetet, de maguk is sok szeretetet adnak. Ezért is olyan szép ez a hivatás – mereng el Joli néni. – Amikor egy súlyos fogyatékos gyermek, aki beszélni sem tud, visszamosolyog rád…

Mindegyikükben van valami értékes, különleges: sérültként is segít a nála elesettebbnek, gyönyörûen fûzi fel a gyöngyöt – vagy éppen minden dátumra kristálytisztán emlékezik. Ez utóbbinak Juhász Endre a „mestere”. Õ persze rögtön szabadkozik, hogy dehogy, van egy dátum, ami minduntalan kifog a memóriáján: nevezetesen, hogy 1992-ben melyik napon is vette fel az intézmény a Sarepta nevet. (Nekünk is nyomoznunk kellett: augusztus 23-án.)

Nehezen formálja a szavakat, ha kell, Sztojanovics András „tolmácsol”. Endre elmondja, hogy nyolcévesen, 1956. április 3-án (!) került a gyermekotthonba, és egy álló hónapig csak az édesanyja után ordítozott. A többi lakónak ettõl persze sem éjjele, sem nappala nem volt; végül Gábor bácsi volt az, aki meg tudta nyugtatni õt valamelyest.

Sztehlo Gábor fényképe – egy már Svájcban készült fotó – most is ott lóg Endre ágya felett. Kinél is lehetne jobb helyen, hiszen az itt élõk közül már nem sokan ismerhették õt személyesen, Endre ráadásul 1961 pünkösd másnapján – negyedmagával – nála konfirmált. Úgy, ahogyan kell: vizsgával és ünnepi istentisztelettel. „Ez a legszebb emléke róla?” – kérdezem tõle. A válasz határozott igen.

Istentisztelet, áhítat, bibliaóra – evidens, hogy egy evangélikus fenntartású idõsotthonban vannak ilyen alkalmak. De milyen lehet, és egyáltalán van-e ilyen szolgálat a(z értelmi) fogyatékos lakók között? – tûnõdöm.

– Természetesen van, méghozzá mindennap. Úgy kell elképzelni, mintha egy evangélikus óvodában lennénk: sok énekléssel, rajzolással, egy rövid történetmeséléssel, a végén imádsággal – mondja Sztojanovics András, hozzátéve, hogy a lakók nemcsak a külön nekik tartott „foglalkozásokon” vesznek részt, hanem például a „rendes” istentiszteleteken is. – Nem hiszem, hogy bárki is meg tudná mondani, hogy mennyit értenek meg, mondjuk, egy-egy bibliai történetbõl vagy hogy bárki is el tudná dönteni, hogy az evangélium üzenete mennyire érinti meg õket. De nem is kell; ez az Úristen kegyelmének a titka.

Filippinyi Jánosné szerint komoly istenhitük van:

– Egyetlen élményemet hadd meséljem el. Hosszú évekkel ezelõtt férjemmel pár napos pihenésbõl tértünk vissza. Marietta, az egyik leányka azzal a hírrel fogadott bennünket, hogy az egyik gondozó meghalt. Úgy fogalmazott: „Eszti néni az Úr Jézushoz költözött”…

Hallgatom a „régi” és az „új” – de a változásában is változatlan – Sarepta munkatársait. Mindketten a szemléletváltozásról beszélnek. Hogy ma már – hála Istennek – nem tabutéma a fogyatékosság, és nem kell „rejtegetni” a társadalom elõl a sérült gyerekeket és felnõtteket. Hogy a diakónia – mint az idei év is bizonyítja – (újra) elismert „szolgálati terepe” egyházunknak. És hogy talán abban is lehet reménykedniük, hogy maguk a gyülekezetek is szívükön viselik a szeretetintézmények sorsát.

– Talán lehet – teszi hozzá a riport kéziratának elolvasása után a fõszerkesztõ, kissé bizonytalanul…

Vitális Judit