Egyházunk egy-két hete

Miért megy az átlag negyvenes tanár házaspár bálba? Nem tudom. Ha Katiék nem hívnak, eszünkbe se jut elmenni! Persze, majd pont bálba, amikor annyi bajunk van: fogszabályozás, gyülekezeti hírlevél, munkaközösségi értekezlet, oltás, fogadóóra. A karácsony is itt van már a sarkon, és ne felejtsem el a tisztítóba elvinni az öltönyt! És akkor itt van ez a bál is. Van rá három percünk meg egy mobilhívásnyi időnk, hogy döntsünk, és már félre is vannak téve a jegyek. Persze azokért még el is kell menni, meg a gyerekeket elpasszolni, meg hát persze a báli ruhámat felpróbálni, hogy jó-e még.

Milyen báli ruhám? Nincs is báli ruhám, soha nem is volt, a legünnepélyesebb cuccom a fehér blúzom fekete szoknyával az iskolai tanévnyitókra. Valamit azért találok, az iskolában maradt cipőm helyett is előkotrom a lányomét, a blézer az édesanyámé, férjem szmoking helyett a kitisztított öltönyben még megválaszol néhány e-mailt, és már indulunk is! De jó! Bálba megyünk, mint régen nagyanyáink! Mint a regényekben és filmekben! És ott? Ott mi lesz?

Mi lett volna: táncoltunk egymással hajnalig. Szépen és elegánsan, illemtudón és csillogón, magas sarkúban és nyakékesen jól megfogtuk egymás vállát-derekát, és pörögtünk, amíg csak tartott a zene! Szülői gondok, intézni való ügyek, befizetésre váró számlák, elodázhatatlan döntések: néhány órára mind elfújta őket a szintetizátor búgása és a szoknyák suhogása! De szép volt!

Ittzés Szilvia