Keresztény szemmel

Ol­va­som már megint a vi­lág­há­lón, hogy – ez­út­tal – né­hány ame­ri­kai pol­gár­jo­gi szer­ve­zet kez­de­mé­nyez­te a ka­rá­csony va­la­mennyi jel­ké­pé­nek be­til­tá­sát, a nem ke­resz­té­nyek­re és az ate­is­ták­ra va­ló te­kin­tet­tel. Már ma­gát a ka­rá­csony – an­go­lul ch­rist­mas – szót is ki­fo­gá­sol­ják, mond­ván, hogy az nyil­ván­va­ló­an Jé­zus Krisz­tus­ra utal. Ja­va­sol­ják az el­ter­jedt Mer­ry Ch­rist­mas!, az­az Bol­dog ka­rá­csonyt! üd­vöz­lés el­tör­lé­sét, he­lyet­te pe­dig a sem­le­ges és igen­csak eről­te­tett „sze­zo­ná­lis üd­vöz­let” – sea­son’s gree­tings – ki­fe­je­zés be­ve­ze­té­sét.

Kez­de­mé­nye­zé­sük szá­mos kö­ve­tő­re ta­lált az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok te­rü­le­tén. Több vá­ros – pél­dá­ul Bos­ton – ön­kor­mány­za­ta már el is ren­del­te, hogy a köz­te­rü­le­te­ken fel­ál­lí­tott ka­rá­csony­fá­kat a to­váb­bi­ak­ban ho­li­day tree-nek, az­az ün­ne­pi fá­nak ne­vez­zék. Egyes is­ko­lák­ban a ka­rá­cso­nyi da­lo­kat is be­til­tot­ták. Más­hol nem en­ge­dé­lyez­ték a di­á­kok­nak, hogy az ün­ne­pi mű­sor ke­re­té­ben bib­li­ai tör­té­ne­tet, bet­le­he­mest ad­ja­nak elő. Volt, ahol az ün­ne­pi de­ko­rá­ci­ó­ból szám­űz­ték a pi­ros és a zöld pa­pír­dí­sze­ket. Egy is­ko­la nem al­kal­maz­ta töb­bé ve­te­rán Mi­ku­lá­sát, mi­vel az azt ta­lál­ta mon­da­ni a gye­re­kek­nek, hogy ka­rá­csony­kor a Meg­vál­tó el­jö­ve­te­lét ün­ne­pel­jük.

Az em­be­ri bu­ta­ság ha­tár­ta­lan – mond­hat­nánk. Mint eső után a bo­lond­gom­ba, úgy ta­lál­nak táp­ta­laj­ra az el­ké­pesz­tő, őrült öt­le­tek. Sok­kal több ez azon­ban bu­ta­ság­nál, a te­remt­mény lá­za­dá­sa ez Te­rem­tő­je el­len.

Kis­kő­rö­sön még meg­él­tem a ré­gi, gyö­nyö­rű­sé­ges tót ka­rá­cso­nyi szo­kást, a ko­le­dá­lást. Az evan­gé­li­ku­sok – gye­re­kek és fel­nőt­tek egy­aránt – úgy kö­szön­töt­tek ka­rá­csonyt, hogy de­cem­ber 24-én ké­ső dél­után előbb a temp­lom­ba men­tek a ka­rá­csony­es­ti is­ten­tisz­te­let­re, majd es­te és éj­sza­ka egy­há­zi éne­kes­köny­vük­nek, a Tra­nos­ci­us­nak a ka­rá­cso­nyi éne­ke­it éne­kel­ték a ro­ko­nok, a szom­szé­dok és az is­me­rő­sök ab­la­kai alatt. De így tör­tént ez Du­na­egy­há­zán is, ahol so­kak­nak szin­te nem is volt a mai fo­gal­mak sze­rinti csa­lá­di ka­rá­cso­nyuk, ha­nem jár­ták a fa­lut, és egy­más­nak éne­kel­ték sor­ra a ré­gi éne­ke­ket ezen a sa­já­tos nyel­ven, a „bib­lič­ti­nán”. Ha fe­hér volt a ka­rá­csony, csi­kor­gott a hó a ko­le­dá­ló csa­pa­tok tal­pa alatt, s a ta­nya­vi­lág­ban messze szállt, fényt ho­zott az ének a ka­rá­csony­éj sö­tét­jé­ben.

Ame­ri­ká­ban ta­lán már fő­be­lö­vés jár­na ezért? Ott még nem tar­tunk, de e szép szo­kást ül­dö­zen­dő­nek nyil­vá­ní­ta­nák, mert be­avat­ko­zás a má­sik em­ber val­lá­si meg­győ­ző­dé­sé­be. Mert jól tud­ják a min­dent meg­en­ged­ni aka­rók s a meg­tar­tó ha­gyo­má­nyok ir­tói, a ka­rá­cso­nyi ko­le­dá­lás valójában bi­zony­ság­té­tel is volt. Az em­be­rek így ad­ták tud­tá­ra a vi­lág­nak és egy­más­nak az át­élt ka­rá­cso­nyi öröm­hírt. Hiszen az iga­zi öröm­nek ez a ter­mé­sze­te: meg­oszt­juk má­sok­kal.

Mai ka­rá­csony­es­ték… Csen­des a vá­ros. Az ut­cá­kon szin­te sem­mi moz­gás. Csak a ku­tyák fe­le­sel­nek egy­más­sal. Az em­be­rek be­zár­kóz­nak, az ab­la­kok, a há­zak ki­vi­lá­gít­va, benn a szo­bá­ban áll a ka­rá­csony­fa, az asz­tal kö­rül a csa­lád. Ez­zé lett a ka­rá­csony.

Meg­fosz­ta­ni az em­be­re­ket, kö­zös­sé­ge­ket ősi ha­gyo­má­nya­ik­tól úgy, hogy sem­mit sem kap­nak a he­lyé­be – go­nosz­ság.

Utol­só ments­vár a temp­lom, a gyü­le­ke­zet. Ide ju­tot­tunk. A temp­lo­mok azért még meg­tel­nek. Kap­nak-e ott meg­oszt­ha­tó öröm­hírt kor­tár­sa­ink? Re­mé­lem, igen. Mert Is­ten né­pe egy­részt ab­ból él, hogy ma­gá­nak is át kell él­nie a Krisz­tus­sal va­ló sze­mé­lyes ta­lál­ko­zást és az ön­át­adást. Más­részt pe­dig ugyan­ezt mon­do­gat­juk, ad­juk to­vább gye­re­ke­ink­nek, uno­ká­ink­nak. Aho­gyan egy­szer a mi ke­zün­ket is meg­fog­ta édes­anyánk vagy egy nagy­ma­ma, és uj­ja­in­kat imád­ság­ra kul­csol­ta. Vagy ott ül­tünk gyer­mek­ként lá­bunk­kal ka­lim­pál­va a ka­rá­cso­nyi temp­lom­ban, be­le­cso­dál­koz­ván a csil­lo­gó gyer­tya­fé­nyek­be.

De mi is kap­tuk, hogy to­vább­ad­juk. Ez az egy­ház mai kül­de­té­se, amely­ből nem en­ged­het. Vagy ha még­is – ön­nön lé­nye­gét ad­ja föl.

Lup­ták György