A vasárnap igéje

AD­VENT MÁ­SO­DIK VA­SÁR­NAP­JA – JAK 5,7–11

Ad­vent má­so­dik va­sár­nap­ja idén Mi­ku­lás nap­já­ra esik. Ma min­den gye­rek öröm­mel vár­ja a Mi­ku­lást. Sen­ki sem fél, hogy ha túl so­kat rosszal­ko­dott, akár vir­gá­csot is kap­hat. A vir­gá­csok már amúgy is csak jel­ké­pes mé­re­tű­ek. A kram­pu­szok is el­ma­rad­tak a Mi­ku­lás kí­sé­re­té­ből. A mai gye­rek biz­tos­ra me­het: az éj lep­le alatt ér­ke­ző Mi­ku­lás a le­vél­ben ren­delt aján­dék mel­lett sza­lon­cuk­rot, na­ran­csot, édes­sé­get fog csem­pész­ni a ki­tett ci­pők­be. Ha pe­dig es­te sze­mé­lye­sen be­ko­pog­tat, ak­kor se kell fél­ni tő­le. Ha tesz is egy-két cél­zást az év so­rán el­kö­ve­tett csíny­te­vé­sek­re, sze­lí­den dor­gá­ló sza­va­it nem kell ko­mo­lyan ven­ni. Az aján­dé­kot biz­to­san át fog­ja ad­ni.

A mi gyer­mek­ko­runk­ban – az öt­ve­nes évek­ben – mind­ez nem volt ilyen egy­ér­tel­mű. Mi is öröm­mel vár­tuk a Mi­ku­lást, de a mi örö­mün­ket át­szőt­te egy kis fé­le­lem. Tud­tuk, hogy a Mi­ku­lás jó­sá­gos öreg­apó, de biz­tos­ra még­sem men­tünk. Szá­mol­tunk a le­he­tő­ség­gel, hogy aján­dék he­lyett akár vir­gá­csot is kap­ha­tunk, ami per­sze so­sem kö­vet­ke­zett be. És a kram­pusz­tól is tar­tot­tunk egy ki­csit. Szo­ron­gás­sal ve­gyes öröm volt szá­munk­ra, ha meg­hal­lot­tuk, hogy a Mi­ku­lás az aj­tónk előtt áll.

A mo­dern ne­ve­lé­si el­ve­ket val­ló szü­lő ma büsz­kén mond­ja: „Az én gye­re­kem ne tart­son a Mi­ku­lás­tól!” Má­ra a mo­dern teo­ló­gi­ai el­ve­ket kö­ve­tő egy­ház is meg­győz­te hí­vő né­pét: a Bí­ró­tól nem kell tar­ta­ni! A ke­gye­lem egy­ol­da­lú hang­sú­lyo­zá­sá­val las­san-las­san le­re­tu­sál­tuk Is­ten ar­cá­ról a bűn mi­at­ti ha­rag szi­go­rú vo­ná­sa­it. Jé­zus­ról is csak úgy be­szé­lünk, mint aki tárt ka­rok­kal hív­ja ma­gá­hoz a bű­nö­sö­ket, de azt már csak a Hi­szek­egy­ben mond­juk el – töb­bé-ke­vés­bé gé­pi­e­sen –, hogy „…on­nan jön el ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat”. Ami­kor pe­dig nagy rit­kán még­is szem­be­sü­lünk Ja­kab apos­tol fi­gyel­mez­te­té­sé­vel, hogy „íme, a bí­ró az aj­tó előtt áll”, ak­kor ez annyi szo­ron­gást sem kelt ben­nünk, mint az idő­sö­dő ge­ne­rá­ci­ó­ban an­nak ide­jén a Mi­ku­lás vá­rá­sa. Fél­je­nek az íté­let­től az ate­is­ták, az is­ten­te­le­nek! Meg a más­kép­pen hí­vők! De ne­künk nincs mi­től tar­ta­nunk. Mi biz­tos­ra me­he­tünk: ne­künk az aj­tó­ban ál­ló Bí­ró – ha majd be­lép – az örök élet, az üd­vös­ség aján­dé­kát hoz­za.

Az egy­ko­ri gye­re­kek ijeszt­ge­té­se a kram­pu­szok kí­sé­re­té­ben ér­ke­ző, vir­gá­csot is osz­to­ga­tó Mi­ku­lás­sal bi­zo­nyá­ra nem volt sze­ren­csés. Mint ahogy a kö­zép­ko­ri egy­ház gya­kor­la­ta sem volt sze­ren­csés, ami­kor Is­ten­ről ál­lan­dó­an csak úgy be­szélt, mint szi­go­rú íté­lő­bí­ró­ról, és a temp­lo­mok fa­lát és mennye­ze­tét te­le­fes­tet­te az utol­só íté­let fé­lel­met kel­tő je­le­ne­te­i­vel. Lu­ther jog­gal pa­na­szol­ta, hogy gyer­mek­ko­rá­ban ő bi­zony nagy fé­le­lem­mel tu­dott csak Jé­zus­ra gon­dol­ni, aki a temp­lo­mi ké­pek­ről szi­go­rú te­kin­te­tű bí­ró­ként né­zett rá.

A ke­le­ti egy­ház job­ban ügyel az egyen­súly­ra. Temp­lo­mai ikon­fa­lán egy­aránt meg­ta­lál­ha­tó a ke­zé­ben nyi­tott Bib­li­á­val ta­ní­tó Jé­zus, aki ba­rát­sá­go­san hív­ja ma­gá­hoz a bű­nö­sö­ket, és a ke­zé­ben zárt köny­vet tar­tó, mu­ta­tó­uj­ját fi­gyel­mez­te­tő­en ég­re eme­lő, szi­go­rú arc­vo­ná­sú „pan­tok­rá­tor Krisz­tus”, aki az egész min­den­ség Ura és Bí­rá­ja.

Ad­vent má­so­dik va­sár­nap­ján Ja­kab apos­tol is az egyen­súly szük­sé­gé­re hív­ja fel a hol egyik, hol má­sik irány­ban arányt té­vesz­tő ke­resz­tény­ség fi­gyel­mét.

„Az Úr el­jö­ve­te­le kö­zel” – ez va­ló­di öröm­hír, iga­zi evan­gé­li­um! Nem sza­bad rém­hír­ré ala­kí­ta­ni! Tá­vol áll az egy­ház kül­de­té­sé­től, hogy Jé­zus má­so­dik el­jö­ve­te­lé­vel és az íté­let­tel fe­nye­ges­se akár a hí­vő­ket, akár a vi­lá­got. Jé­zus apos­to­la­i­ra a bűn­bo­csá­nat, az üd­vös­ség, a föl­tá­ma­dás és az örök élet evan­gé­li­u­má­nak hir­de­té­sét bíz­ta. Ám az öröm­hír súly­ta­lan­ná vá­lik, ha meg­fe­led­ke­zünk ar­ról, hogy a vi­lág, mind­annyi­unk­kal együtt, a vég­ső íté­let fe­lé tart. Lesz szá­mon­ké­rés, lesz íté­let: ép­pen ez te­szi öröm­hír­ré, hogy a Bí­ró előbb el­jött, és éle­te oda­adá­sá­val nyi­tot­ta meg a me­ne­kü­lés út­ját mind­azok előtt, akik hisz­nek ben­ne, akik en­ge­del­mes­ked­nek ne­ki, és kö­ve­tik őt.

Ha hi­szünk, azt a Jé­zust vár­hat­juk bi­za­lom­mal, aki egy­kor meg­halt ér­tünk. Aki annyi­ra sze­ret min­ket, hogy a kín­szen­ve­dést is vál­lal­ta, és az éle­tét is oda­ad­ta ér­tünk. Aki ha Bí­ró­ként tér is vissza, nem azért jön, hogy el­ítél­jen, ha­nem hogy meg­ment­sen min­ket. Ezért va­ló­ban öröm­mel vár­hat­juk! De ez nem te­het el­bi­za­ko­dot­tá. Nem vál­ha­tunk olya­nok­ká, mint a mai gye­re­kek, akik a Mi­ku­lást a fé­le­lem leg­ap­róbb szik­rá­ja nél­kül vár­ják.

„Íme, a Bí­ró az aj­tó előtt áll!” – a vissza­té­rő Jé­zus va­ló­ban azért jön, hogy élő­ket és hol­ta­kat meg­ítél­jen. Igaz, kí­sé­rői nem kram­pu­szok lesz­nek, ha­nem an­gya­lok, akik össze­gyűj­tik övé­it a vi­lág min­den tá­já­ról. De ez nem kelt­het ben­nünk ha­mis üdv­bi­zo­nyos­sá­got. Ez nem je­len­ti, hogy mi­vel Jé­zus nyá­já­hoz, az egy­házhoz tar­to­zunk, biz­tos­ra me­he­tünk: bár­hogy élünk, bár­mit te­szünk, nem vesz­he­tünk el. Így csak azok az el­bi­za­ko­dott hí­vők gon­dol­kod­nak, akik el­fe­lej­tik, hogy ők is na­pon­ta ke­gye­lem­re szo­rul­nak, és a Bí­ró előtt is csak ke­gye­lem­ből áll­hat­nak meg. És ez mind­annyi­unk­ban he­lyet kell hogy ad­jon egy­faj­ta szent fé­le­lem­nek, ha az „aj­tó­ra”, az éle­tünk vé­gén ránk vá­ró ha­lál­ra te­kin­tünk, mely­nek má­sik ol­da­lán a Bí­ró vár min­ket.

Hi­tünk még­is bá­to­rí­tást és vi­gasz­ta­lást me­rít­het ab­ból, ahogy az apos­tol a Bí­ró­ról a kö­vet­ke­ző mon­da­tá­ban be­szél: „…igen ir­gal­mas és kö­nyö­rü­le­tes az Úr”. Igen, a hi­tünk már most meg­ra­gad­hat­ja és bír­hat­ja az ő ir­gal­mát és kö­nyö­rü­le­tes­sé­gét! És a hit bi­zo­nyos­sá­ga nem ha­mis üdv­bi­zo­nyos­ság. „Annyi­ra a ti­ed, amennyi­re hi­szed!” – mond­ja Lu­ther, és iga­za van, mert a hit re­mény­sé­ge nem szé­gye­nít meg. Ezért tud az­tán Lu­ther „ör­ven­de­tes íté­let­nap­ról” is be­szél­ni.

Más, ami­kor a gye­rek biz­tos­ra megy, ami­kor a Mi­ku­lás ér­ke­zé­sét vár­ja, és más, ha tud­ja, hogy akár vir­gá­csot is kap­hat, még­is ör­ven­dez­ve le­si az aj­tót, mert a szí­vé­ben élő bi­za­lom le­győ­zi fé­lel­mét.

Imád­koz­zunk! Urunk, te­remts szí­vünk­ben élő hi­tet, hogy ne ké­tel­ked­jünk: bű­ne­in­kért íté­le­te­det ér­de­mel­jük, de a te sze­re­te­ted na­gyobb a mi bű­ne­ink­nél, és az íté­let­ben is meg­ment, ha bű­ne­ink ter­hé­vel nap mint nap hoz­zád me­ne­kü­lünk. Urunk, kö­nyö­rülj raj­tunk most, ha­lá­lunk órá­ján és a vég­ső íté­let nap­ján. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal