Keresztény szemmel

Nem is tud­tam ed­dig, hogy szat­má­ri va­gyok – a na­pok­ban hoz­ta tu­do­má­som­ra Ko­lozs­vár leg­újabb pol­gár­mes­te­re. Őszin­tén szól­va meg is le­pett ez az új­sze­rű hír, mert tu­do­má­som sze­rint a Par­ti­um eme szép kis­vá­ro­sá­hoz egy-két ba­rá­ti szá­lon kí­vül nem­igen köt sem­mi. Ro­ko­na­im nin­cse­nek a vá­ros­ban, is­me­rő­se­im is ke­ve­sen, ma­gam sem sok­szor for­dul­tam meg ott.

Po­li­ti­ka­i­lag passzív ol­va­só­im­nak most az or­ruk alá tu­dom dör­göl­ni, hogy mi­ért is jó po­li­ti­ku­sa­ink nagy­sze­rű nyi­lat­ko­za­ta­i­ra, oda­mon­do­ga­tá­sa­i­ra, ne­tán vi­lág­meg­vál­tó „bösz­me­sé­ge­i­re” oda­fi­gyel­ni: na nem azért, hogy jó­po­fa ado­ma- és vicc­gyűj­te­ményt ál­lít­sunk össze, ha­nem mert így és csak­is így tud meg az em­ber ma­gá­ról, a vi­lág­ról meg egye­bek­ről olyan vá­rat­lan és fur­csa „igaz­sá­go­kat”, amelyek­re az­előtt gon­dol­ni sem mert, amelyek egy ilyen ma­gam­faj­ta köz­na­pi em­ber­nek eszé­be sem ju­tottak vol­na.

Így tud­ha­tó meg pél­dá­ul, hogy mi­ként lesz a fe­ke­te szür­ke, jobb eset­ben fe­hér, hogy a rossz tu­laj­don­kép­pen más pers­pek­tí­vá­ból nézve jó, a ha­zug­ság az igaz­ság egy for­má­ja, az os­to­ba­ság pe­dig a leg­szebb böl­cses­ség. Amit ré­geb­ben – el­ma­ra­dot­tabb tár­sa­da­lom- és jog­szem­lé­let­tel – lo­pás­nak ne­vez­tek, az ma tör­vé­nyes vég­ki­elé­gí­tés­sé, si­ker­díj­já, il­let­ménnyé vagy pri­va­ti­zá­ci­ó­vá eu­fe­mi­zá­ló­dott.

Ezek­hez ha­son­ló, lé­nyeg­lá­tó po­li­ti­kai nyi­lat­ko­zat­ból kel­lett meg­tud­nom a mi­nap Apos­tu ne­vű „tős­gyö­ke­res” ko­lozs­vá­ri pol­gár­mes­te­rünk­től, hogy mi, a Ko­lozs­vár fő­te­rén bé­ké­sen til­ta­ko­zó né­hány szá­zan os­to­ba, szat­má­ri hu­li­gá­nok va­gyunk, en­gem is be­le­ért­ve.

Szat­má­ri­sá­go­m ellen nem is len­ne sem­mi ki­fo­gá­som, csu­pán az a baj, hogy er­ről ed­dig én mint érin­tett sem­mit sem tud­tam. Mind ez ide­ig – édes­anyám ál­lí­tá­sát el­fo­gad­va – úgy tud­tam, hogy 1964 áp­ri­li­sá­ban Ci­vi­tas Co­ronen­sis­ben, az­az Bras­só vá­ro­sá­ban lát­tam meg a nap­vi­lá­got, 2004 ok­tó­be­ré­től pedig – sze­mé­lye­met iga­zo­ló min­den­fé­le pa­pír­ral bi­zo­nyít­ha­tó­an – ko­lozs­vá­ri il­le­tő­sé­gű let­tem. Ha­tá­ro­zott is­me­ret­ről ta­nús­ko­dó ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sá­val si­ke­rült Apos­tu pol­gár­mes­ter­nek en­gem és má­so­kat is tel­je­sen el­bi­zony­ta­la­ní­ta­ni, mert ma­gam sem tu­dom, hogy idő­köz­ben nem let­tem-e va­ló­ban szat­má­ri hu­li­gán, te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a nyelv tör­té­ne­té­ben bi­zo­nyos sza­vak, ki­fe­je­zé­sek je­len­tés­vál­to­zá­son es­nek át. Egyéb­ként új ke­le­tű szat­má­ri­sá­gom­nak is meg­van a ma­ga fur­csa kis tör­té­ne­te.

Tör­tént pe­dig, hogy Ko­lozs­vár ma­gyar–ro­mán po­li­ti­kai, nem­ze­ti vi­szo­nyá­nak iga­zi sza­kí­tó­pró­bá­já­vá lett a va­la­mi­ko­ri Vá­sár­tér, a ké­sőb­bi Fő­tér, újabb ko­ri ne­vén a Pia­ta Uni­rii, amely ma­gya­rul „az egye­sü­lés te­rét” je­len­ti. Mon­da­nom sem kell, hogy ez a tér, a vá­ros szí­ve kin­cses vá­ro­sunk jel­ké­pé­vé vált. Ez ad­ja meg ka­rak­te­rét, jel­le­gét, han­gu­la­tát a kö­ré­je nőtt és egy­re nö­vek­vő, kö­zel fél­mil­li­ós nagy­vá­ros­nak.

Ha va­la­mi iga­zán Ko­lozs­vár, ak­kor ez a tér min­den­kép­pen az. Itt ta­lál­ha­tó a hí­res Má­tyás-szo­bor­cso­port, a mo­nu­men­tá­lis mé­re­tű Szent Mi­hály-plé­bá­nia­temp­lom, a ba­rokk épí­té­szet egyik er­dé­lyi re­me­ke: a Bán­ffy-pa­lo­ta, a fő­tér ke­le­ti sar­kán pe­dig a vá­ros egyik leg­szebb épü­le­te, az evan­gé­li­kus temp­lom és ter­mé­sze­te­sen a min­dent egy­be­kap­cso­ló vi­rá­gos, fás, pá­zsi­tos dísz­tér. Itt, ezen a té­ren min­den egyes négy­zet­mé­ter meg­ke­rül­he­tet­le­nül a vá­ros­épí­tő, szer­ve­ző és fej­lesz­tő ma­gyar év­szá­za­dok­ra utal, a mi kul­tú­ránk­ra, épí­tett örök­sé­günk­re, szel­le­mi ha­gya­té­kunk­ra.

En­nek a tér­nek min­den szép­sé­ge mel­lett lel­ke volt, együtt élt, dob­bant, lük­te­tett, esz­mélt a vá­ros­sal. Ez a dísz­tér da­col­va idő­vel, vál­to­zó kon­junk­tú­rá­val va­la­mi olyas­mi­re utalt, va­la­mi olyas­mi­nek vált ál­lan­dó me­men­tó­já­vá, amit az in­nen-on­nan ide­szár­ma­zott „perc­po­li­ti­ku­sok”, nem­zet­fél­tő új vá­ros­atyák – akik so­ha­sem let­tek vagy le­het­tek vol­na ko­lozs­vá­ri­vá – se­ho­gyan sem tud­tak meg­emész­te­ni, fel­dol­goz­ni, sa­ját­juk­nak érez­ni. Ezért lett ké­sőbb ez a za­var­ba ej­tő­en szép fő­tér má­so­k szemében szál­ka, per­sze nem külleme, in­kább je­len­tés­sel teli pusz­ta lé­te zavarja őket.

Lett is az­tán elég haj­ci­hő a fő­tér kö­rül; Fu­nar, a hír­hedt ko­lozs­vá­ri bí­rónk ha­za­fi­as ta­lá­lé­kony­ság­gal fo­gott ne­ki a tér „re­ha­bi­li­tá­lá­sá­nak”. Ir­dat­lan, tri­ko­ló­ros zász­ló­ru­dak­kal, tri­ko­ló­ros pa­dok­kal, ilyen-olyan dá­ko­ro­mán múl­tat fel­tá­ró göd­rök­kel meg bő­sé­ges kosszal éke­sí­tet­te a te­ret, és ör­ven­dez­tet­te éve­kig – el­ső­sor­ban a vá­ros ma­gyar­ja­it. Az újabb, prog­resszí­veb­ben ha­za­fi­as vá­ros­ve­ze­tés Apos­tu pol­gár­mes­ter­rel az élen más mó­don, de ha­son­ló szán­dék­kal igye­ke­zett be­fe­jez­ni Fu­nar kor­sza­kos mű­vét.

Egy-két di­va­tos kli­sé­vel össze­fog­lal­ták a „teendőket”: kor­sze­rű­sí­te­ni kell a fő­te­ret, vissza kell ­ad­ni a la­kos­ság­nak. So­ha­sem lá­tott han­gya­szor­ga­lom­mal ne­ki is fog­tak atyá­ink af­fé­le „ci­ty squ­a­re”-t gyár­ta­ni, úgy eu­ró­pa­i­a­san, megglo­ba­li­zál­va az egé­szet, mert ez ma már így tren­di. Lett is a va­la­mi­kor cso­dá­la­to­san zöld és tisz­ta dísz­tér he­lyett la­pos, si­vár kő­me­ző, amo­lyan glo­ba­li­zált íz­lés­te­len­ség. Nos, mint aki jól vé­gez­te dol­gát, apos­to­li pol­gár­mes­te­rünk no­vem­ber 4-én a fé­lig kész te­ret az évek óta kö­rül­ke­rí­tett, be­áll­vá­nyo­zott szo­bor­cso­port­tal együtt át is ad­ta – ün­ne­pé­lyes ke­re­tek kö­zött, nagy csin­nad­rat­tá­val, or­to­dox pa­pi ál­dás­sal, ál­lam­el­nö­ki biz­ta­tás­sal és egye­bek­kel – az is­tenad­ta nép­nek.

Egy ici­pi­ci szép­ség­hi­bá­ja még­is lett a do­log­nak, ne­ve­ze­te­sen, hogy az omi­nó­zus ün­nep­ség­re a ma­gyar egy­há­za­kat, po­li­ti­kai és ci­vil szer­ve­ze­te­ket el­fe­lej­tet­ték meg­hív­ni. S ha ők nem hív­tak, ki­vo­nul­tunk mi, ön­ként, sa­ját te­rünk­re egy vil­lám­tün­te­tés ere­jé­ig – szak­nyel­ven flash­ mob­ra –, fel­hív­ni a „fe­le­dé­ke­nyek” fi­gyel­mét ar­ra, hogy él itt kö­rül­be­lül nyolc­van­ezer ma­gyar, aki­nek van né­mi kö­ze a tér­hez, a vá­ros jel­le­gé­hez és múlt­já­hoz. Apos­tu úr szem­reb­be­nés nél­kül fúj­ta ün­ne­pi mon­dó­ká­ját, mint a rá­dió, míg mi – né­hány szá­zan – há­tunk kö­ze­pét mu­tat­tuk ne­ki, s né­hány em­lé­kez­te­tő fel­ira­tot.

Ezt a vá­rat­lan há­tul­né­ze­tet re­a­gál­ta le kis­sé in­du­la­to­san az egyéb­ként mold­vai szár­ma­zá­sú vá­ros­ve­ze­tőnk, aki meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ő nem­igen tud ma­gya­rok­ról Ko­lozs­vá­ron, és ezek a hát­mu­ta­tók ott ér­te­sü­lé­sei sze­rint Szat­már­né­me­ti­ből ide­cső­dült, os­to­ba hu­li­gá­nok. Mert aki nem ér­té­ke­li e ne­mes tér­mo­der­ni­zá­ci­ót, az na­ci­o­na­lis­ta, ir­re­den­ta, so­vén, trap­pis­ta, szat­má­ri. Így tud­tam meg két fon­tos dol­got: az egyik, hogy szat­má­ri let­tem, a má­sik, hogy ékes ma­gyar nyel­vünk új szó­val, pon­to­sab­ban – Apos­tu­nak há­la – egy ré­gi tu­laj­don­név új je­len­té­sé­vel gya­ra­po­dott. Szat­má­ri, azt je­len­ti: hu­li­gán, ga­ráz­da, rend­bon­tó – ne­tán ci­vil ku­rá­zsi…?!

Ger­gely Ba­lázs tör­té­nész ír­ja a Fő­tér és fe­le­lős­ség cí­mű cik­ké­ben: „A Fő­tér most még be­fe­je­zet­len. Eb­ben az át­me­ne­ti idő­szak­ban is biz­to­sí­ta­ni kell, hogy a Ko­lozs­vár­ra ke­rü­lő ma­gyar fi­a­ta­lok is ma­gu­ké­nak érez­zék a te­ret… Mert meg­nyit­va s le­csu­pa­szít­va itt van előt­tünk, de to­vább­ra is a mi­enk le­het. Tűz­zük ki cé­lul – a fi­a­ta­lok kez­de­mé­nye­zé­sé­vel össz­hang­ban –, hogy idő­ről idő­re, hó­nap­ról hó­nap­ra oda szer­ve­zünk bi­zo­nyos ese­mé­nye­ket, hogy új­ra be­lak­juk, és ott­ho­nos­sá te­gyük a te­ret a ko­lozs­vá­ri ma­gyar kö­zös­ség szá­má­ra. Ez még raj­tunk mú­lik!”

Raj­tunk is, szat­má­ri­a­kon!

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület