Kultúrkörök

A hó­nap köny­ve

A de­cem­be­ri „hó­nap köny­ve” azok­ra a csen­des, nyu­gal­mas, ott­ho­ni órák­ra va­ló, ame­lyek­ben ta­lán az ün­nep­na­pok ide­jén vég­re lehet majd részünk. Ugyan­is a Ta­risz­nya­köny­vet nem le­het és nem is sza­bad ku­tya­fut­tá­ban át­la­poz­ni és gyor­san vé­gez­ni az ol­va­sá­sá­val. Ak­kor nem csi­nál­tunk sem­mit.

A Ta­risz­nya­könyv: ké­pek és ver­sek, ám­de nem ké­pes­könyv, hi­szen a kár­pit nem a ver­sek il­luszt­rá­ci­ó­ja, és a vers nem az egyet­len le­het­sé­ges vá­lasz­tás a kár­pit mel­lé – ak­kor lesz a mi­énk ez a könyv, ha időt szán­va rá, fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­zuk, a rész­le­tek gaz­dag­sá­gá­ra fi­gyel­ve. Két­szer, több­ször is elő­vé­ve vagy ma­gunk­nál tart­va, ha szük­sé­ges – eh­hez kis­mé­re­tű, kéz­be il­lesz­ke­dő alak­ja ide­á­lis. Ne nagy­mé­re­tű mű­vé­sze­ti al­bu­mot kép­zel­jen el az ol­va­só, ha­nem iga­zi kis úti­tár­sat.

Egyéb­ként sze­ren­csés­nek mond­ha­tom ma­gam, hi­szen a kár­pi­tok kö­zül töb­bet az el­múlt évek so­rán a va­ló­ság­ban is meg­cso­dál­hat­tam már, sőt né­hány éve jár­hat­tam Pol­gár Ró­zsa ak­ko­ri ott­ho­ná­ban is, ahol az ál­mok, a gon­do­la­tok, az ér­zé­sek, a „kár­pit­ba szőtt val­lo­má­sok” át­lé­nye­gül­nek anyag­gá. Az­az még­sem csak anyag­gá, hi­szen amit lá­tunk, azok tárgy vol­tuk­ból ki­lép­ve na­gyon is él­nek, lel­ket me­len­get­nek, a né­zőt part­ner­ré avat­ják. Ott­jár­tam­kor – a han­gu­la­tos te­tő­té­ri mű­te­rem­ben, szí­nes fo­na­lak, fo­nott ko­sa­rak, szö­vő­szé­kek, vo­nal­zók, hen­ger­re fel­te­kert váz­la­tok bi­ro­dal­má­ban – pi­cit kö­ze­lebb ju­tot­tam a ti­tok­hoz, hogy mi­ként is le­het a leg­mé­lyebb kö­tő­dé­se­ket a mű­vé­szet esz­kö­ze­i­vel meg­fo­gal­maz­ni.

Pol­gár Ró­zsa Mun­ká­csy- és Kos­suth-dí­jas tex­til­mű­vész­ kár­pit­jainak mon­da­ni­va­ló­juk van. Tör­té­ne­tük. A mű­vé­szé? A né­zőé? Ket­te­jü­ké együtt, aho­gyan a kár­pi­ton ke­resz­tül, egy­mást is­mer­ve vagy is­me­ret­le­nül ta­lál­koz­nak? Ma­gam nem vál­lal­ko­zom ar­ra, hogy meg­fejt­sem a tit­kot, csak gyö­nyör­kö­döm. Ha­gyom, hogy has­son rám a lát­vány – és eb­ben a könyv­ben a szö­veg is. Nem tu­dom meg­húz­ni a ha­tárt, hogy hol vég­ző­dik a kép, és hol kez­dő­dik a lí­ra.

Egy né­hány év­vel ez­előt­ti in­ter­jú­ban a mű­vész­nő­vel az al­ko­tó­lét iz­gal­ma­i­ról, kín­nal ter­hes bol­dog­sá­gá­ról, a ma­gyar­ság­ról, hit­ről, ta­len­tu­mok­ról be­szél­get­het­tem. Ak­kor így val­lott: „Az al­ko­tás – a mű­vé­szi al­ko­tás is – a Te­rem­tő aján­dé­ka. Lel­ki fo­lya­ma­ta le­ír­ha­tat­lan! A kép­ző­mű­vé­szet lel­ki, szel­le­mi, fi­zi­kai esz­köz­tá­ra össze­adó­dik, né­ha könnyen, más­kor szen­ve­dé­sek árán. Ki mi­re ka­pott ta­len­tu­mot, fel­ada­tát ah­hoz szab­ja a leg­főbb Al­ko­tó. Ő se­gí­tett ne­kem is ké­pet for­mál­ni, ő ve­ze­ti a mű­vész ke­zét! Aho­gyan ad esőt és nap­sü­tést, az al­ko­tó­erő is tő­le szár­ma­zik. Ha ered­mé­nye­sen lát­juk el fel­ada­tun­kat, az nem sa­ját si­ke­rünk, ha­nem kö­te­les­sé­günk.”

A kö­tet szer­kesz­tő­je, Zász­ka­liczky Zsu­zsan­na mű­vé­szet­tör­té­nész iro­dal­mi tar­ta­lom­mal bí­ró kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok­ként jel­lem­zi Pol­gár Ró­zsa kü­lön­le­ges, há­rom­di­men­zi­ós­nak ha­tó kár­pit­ja­it. 2006-ban egy mú­ze­u­mi ma­já­lis­ra ké­szí­tett mű­sort, ahol elő­ször ta­lál­ko­zott kép és vers. Iro­da­lom­ked­ve­lő em­ber­ként vá­lo­gat­ta ki a kár­pi­tok mel­lé az is­mert, sze­re­tett ver­se­ket, s ennek so­rán két év­ti­ze­des „elő­vá­lo­ga­tó” ol­va­sott­sá­gá­ra (is) tá­masz­ko­dott. Eb­ben a „női könyv­ben” azt ta­lál­juk: a nők ugyan­azt a vi­lá­got lát­ják, ugyan­ott él­nek, mint a fér­fi­ak, csak más­képp sú­lyoz­nak, érez­nek, fo­gal­maz­nak. A szer­kesz­tő ezt a „más­képp fo­gal­ma­zást” kí­ván­ta meg­ra­gad­ni és kö­tet­ben át­ad­ni.

A szer­zők már el­ment, nagy­ne­vű köl­tők és köz­tünk élő fi­a­ta­lok – ér­de­mes rá­cso­dál­koz­nunk az ő te­het­sé­gük­re is! Áll­jon itt né­hány név: Szé­csi Mar­git, Ká­ro­lyi Amy, Ne­mes Nagy Ág­nes, Rab Zsu­zsa, Kaff­ka Mar­git, Be­ney Zsu­zsa, az­után a re­mek író, köl­tő, mű­for­dí­tó: Ra­kovsz­ky Zsu­zsa. De meg­em­lít­het­jük Sza­bó T. An­nát és az én nagy ked­ven­ce­met: a no­vel­lák­ban is ki­vá­lót al­ko­tó Tóth Krisz­ti­nát.

Aki e na­pok­ban ép­pen ke­re­si va­la­ki­nek a sze­mély­re szó­ló aján­dé­kot ka­rá­csony­ra, an­nak is fi­gyel­mé­be aján­lom ezt a köny­vet. Bár elő­for­dul­hat, hogy be­le­la­poz­va nem ad­ja to­vább – meg­tart­ja ma­gá­nak…

K. D.