Keresztény szemmel

„Az az in­du­lat le­gyen ben­ne­tek, ami Krisz­tus Jé­zus­ban is meg­volt” (Fil 2,5)

Kri­ti­ku­san mé­re­get­jük egy­mást. Mind­ket­ten ki­vá­runk… Vár­juk azt a pon­tot, ami­kor va­la­ki vég­re haj­lan­dó lesz re­a­gál­ni. A hely­zet fe­szült, akár egy pó­ker­par­ti. A tét nagy, a játsz­mák bo­nyo­lul­tak, de a lé­nyeg egy­sze­rű: mind­ket­ten nye­rünk, vagy mind­ket­ten ve­szí­tünk… Sen­ki sem játssza ki a lap­ja­it, bár sejt­jük, hogy mi le­het a má­sik ke­zé­ben, de koc­káz­tat­ni nem aka­runk. Én sem, ő sem. A gye­rek vé­gig­mér. Sze­me, mint a rönt­gen su­ga­ra, a ve­sé­be lát.

Vagy ta­lán még­sem, olyat fel­nőt­tek tesz­nek. Ő a szí­vet vizs­gál­ja, a má­sik­ban la­kó lel­ket. De jaj, ha meg­ta­lál­ja… és nem lel rá ben­ne meg­vál­tó Krisz­tu­sá­ra. Mert ne­ki ő kell, még ak­kor is, ha hi­tet­len. A gye­rek már nem éri be ke­ve­seb­bel. Csak­is a szen­ve­dé­lyes, ki­tar­tó, együtt ér­ző, min­dent ér­tő, szi­go­rú, még­is ma­gát is oda­adó Jé­zust ke­re­si. Min­den gyar­ló em­ber­ben. Ben­nem is. Mint kö­nyör­te­len vizs­ga­biz­tos tesz­tel és pró­bá­ra tesz. Ő ma­ga, mint ér­zé­keny mű­szer, fi­nom de­tek­tor mindent lát, min­dent tud, min­dent érez, és min­den­re re­a­gál. Ti­tok­za­tos vi­lág az övé, ösz­tö­nös és ér­zel­mes. Ta­nul. Ját­sza­ni a já­ték­sza­bá­lya­ink sze­rint. Ame­lyek messze nem esz­mé­nyi­ek. Ke­re­si a hi­bát, hát­ha el­áru­lom ma­gam, vagy ta­lán jelt adok ne­ki. Most dől el min­den. A két szem­pár egy­más­ra sze­ge­ző­dik, ez az ősi pe­da­gó­gia.

A far­ka­sok sze­me te­le erő­vel és ha­ta­lom­mal. A szü­lő sze­me te­le sze­re­tet­tel és ir­ga­lom­mal. A for­ra­dal­már sze­me meg­fe­szült el­ha­tá­ro­zás­sal és gőg­gel. A gyer­mek sze­me te­le a sze­re­tet fa­lánk vá­gyá­val. Mert ezt éhe­zi őszin­te, mo­hó kí­ván­ság­gal. De nem fo­gad­ja el akár­ki­től csak úgy akár­hogy, oda­ve­tet­ten. Bi­zo­nyí­ta­ni kell, hogy ki­tar­ta­nak mel­let­te, hogy ké­pe­sek úgy le­győz­ni, hogy nem aláz­zák meg. Tö­ké­le­tes­nek kell len­nie, mint Krisz­tus­nak, aki meg­fe­szült ér­te a ke­resz­ten. Őt sze­ret­ni kell, biz­ton­sá­got adó­an, ki­tar­tó­an, meg­té­pá­zot­tan. Sze­ret­ni, ha öle­lés­re vár, sze­ret­ni, ha két lé­pés tá­vol­ság­ban ma­rad, sze­ret­ni, ha szem­be­száll, ha meg­bánt, ha el­sza­kad, sze­ret­ni, ha meg­ré­mül­ve vissza­tér.

Sze­ret­ni most! Lé­leg­zet­vé­tel­nyi pil­la­nat csu­pán, és a gye­rek en­ged. Arc­vo­ná­sai eny­hül­nek, el­la­zul­nak. Fegy­ve­re­it le­tet­te. A la­pok az asz­ta­lon. A ne­ve­lő ott áll ere­je tel­jé­ben, a meg­nyug­ta­tó di­a­dal­ban. Per­sze tud­ja, a gye­re­ket nem ő tör­te meg. Hi­szen az ek­kor már ár­tat­lan szem­pár tu­laj­do­no­sát nem győz­ték le. Ön­ma­ga kor­lá­toz­za ön­ma­gát. El­fo­gad­ja, hogy a má­sik fel­nőtt, ő pe­dig öröm­mel lesz új­ra min­den ere­jé­vel gyer­mek. Mert meg­ta­lál­ta a má­sik­ban, amit ke­re­sett. A húr nem fe­szül to­vább, el­pat­tin­ta­ni so­ha­sem akar­ta. Csak érez­ni, hogy elég erős-e ah­hoz, hogy­ha rá­ne­he­ze­dik, meg­tart­sa.

Vi­szont­sze­ret! De nem en­gem. Ha­nem azt, akit meg­ta­lált ben­nem.

Ne­vel­ni ma, ezek­ben a kri­ti­kus idők­ben csak így, a hit ál­tal meg­ra­ga­dott Jé­zus Krisz­tus­sal le­het, min­den hely­zet­ben.

Kopf And­rás iskolalelkész