e-világ

Hét­főn kez­dő­dik a klí­ma­csúcs, most már tény­leg min­den­ki Kop­pen­há­gá­ra fi­gyel. Ar­ra ké­szül­tem, hogy so­ro­za­tunk zá­ró epi­zód­ja­ként az in­ter­net se­gít­sé­gé­vel még egy­szer át­te­kin­tem, hogy mi­lyen meg­ál­la­po­dá­sok­ra ké­szül­nek a leg­na­gyobb ál­la­mok, mit vár­nak az egy­há­zak. Er­re éppen most ha­tal­ma­sod­tak el a szá­mí­tó­gé­pe­men a ví­ru­sok, be sem tu­dom kap­csol­ni.

Itt ka­pir­gá­lok tol­lam­mal egy fe­hér pa­pír­la­pon. Nem­igen ír­tam le kéz­zel a ne­vem­nél hosszabb szö­ve­get az el­múlt tíz év­ben, szo­kat­lan a fel­adat. De nem a be­tűk ka­nya­rí­tá­sa a leg­ne­he­zebb, ha­nem a fo­gal­ma­zás. Szá­mí­tó­gép­pel ezt egész más­képp kell csi­nál­ni. Már­is te­le van át­hú­zá­sok­kal a szö­veg, re­mé­lem, el fo­gom tud­ni ol­vas­ni, mi­kor es­te le­me­gyek egy in­ter­net­ká­vé­zó­ba, vagy még­is­csak meg­ké­rem a fi­a­mat, hogy ta­nul­má­nya­it meg­sza­kít­va en­ged­jen oda egy fél órá­ra a gé­pé­hez.

A kéz­zel, il­let­ve a szá­mí­tó­gép­pel va­ló cikk­írás kö­zött a leg­na­gyobb kü­lönb­ség az, hogy most nem tu­dok min­den má­so­dik mon­dat­ba idé­ze­te­ket be­szúr­ni a vi­lág­há­ló­ról, sa­ját gon­do­la­ta­im­ra és me­mó­ri­ám­ra kell ha­gyat­koz­nom. Per­sze azért ós­di mód­sze­rek­kel is ta­lá­lok in­for­má­ci­ót a szo­bánk­ban. Ír­ni nem szok­tam az asz­ta­lo­mon, de kis ku­pa­cok­ban van raj­ta jó né­hány könyv. Las­san majd rá­jö­vök, hogy a szá­mí­tó­gé­pes kor­szak előtt ho­gyan dol­goz­tunk.

Az előt­tem lé­vő köny­vet Ros­ta Gá­bor ír­ta, a cí­me: A vá­ro­si ta­nya – Szem­lé­let­vál­tás a vál­ság ide­jén. Rög­tön a fül­szö­veg­ből ki­de­rül, hogy a kí­nai nyelv­ben a vál­ság szó két szó­kép össze­vo­ná­sá­ból áll. Ezek a „ve­szély” és a „le­he­tő­ség”. A ve­szély meg­bé­nít­hat, de úgy is te­kint­he­tünk a vál­ság­ra, mint le­he­tő­ség­re, a meg­úju­lás idő­sza­ká­ra. A szá­mí­tó­gé­pem le­rob­ba­ná­sá­ból adó­dó vál­ság­hely­ze­tet most le­he­tő­ség­nek te­kin­tem, hogy meg­fo­gal­maz­zam gon­do­la­ta­i­mat egy sok­kal na­gyobb vál­ság­ról.

Egy­elő­re a Kop­pen­há­gá­ba ké­szü­lő po­li­ti­ku­sok sin­cse­nek tisz­tá­ban az­zal, hogy mi­lyen alap­ve­tő vál­to­zá­sok­ra van szük­ség, ha a glo­bá­lis át­lag­hő­mér­sék­le­tet – az ipa­ri for­ra­da­lom előt­ti át­lag­hő­mér­sék­let­nél leg­fel­jebb két fok­kal ma­ga­sab­ban – sta­bi­li­zál­ni akar­juk. Már­pe­dig mást nem na­gyon akar­ha­tunk, mert ha nem tesszük meg, ak­kor az élet fel­té­te­lei egy­re gyor­su­ló ütem­ben fog­nak rom­la­ni.

Ám az üveg­ház­ha­tá­sú gá­zok ki­bo­csá­tá­sá­nak szük­sé­ges mér­té­kű csök­ken­té­se je­len­le­gi élet­mó­dunk fenn­tar­tá­sa mel­lett egy­sze­rű­en kép­te­len­ség. Éle­tünk ha­zánk­ban is azon ala­pul, hogy az év­mil­li­ók alatt kép­ző­dött fosszi­lis tü­ze­lő­anya­go­kat hi­he­tet­le­nül rö­vid idő alatt el­éget­jük. A ki­ter­melt nyers­anya­gok­ból és az ége­tés so­rán fel­sza­ba­du­ló ener­gi­á­ból szük­sé­ges és fö­lös­le­ges ter­mé­ke­ket gyár­tunk; la­ká­sa­in­kat fűt­jük és hűt­jük – ha kell, ha nem –; elekt­ro­mos ára­mot hasz­ná­lunk, hogy el­űz­zük a sö­té­tet és szó­ra­koz­ta­tó elekt­ro­ni­ká­val rom­bol­juk szel­le­mün­ket; uta­zunk – ki­sebb rész­ben ér­tel­me­sen, na­gyobb rész­ben be­le­kény­sze­rül­ve tel­je­sen fö­lös­le­ges vá­ro­si in­gá­zá­sok­ba vagy el­csá­bul­va lu­xus tu­ris­ta­utak­ra.

Az eu­ró­pai dön­tés­ho­zók és pol­gá­rok több­sé­ge azt hi­szi, hogy ha si­ke­rül to­vább csök­ken­te­ni az au­tók fo­gyasz­tá­sát, eset­leg so­ro­zat­gyár­tás­ra al­kal­mas­sá ten­ni a hid­ro­gén­au­tót, szél­tur­bi­ná­kat ál­lí­ta­ni a hegy­ge­rin­cek­re és nap­ele­mek­kel be­bo­rí­ta­ni a ház­te­tő­ket, ak­kor ugyan­úgy él­he­tünk, mint ed­dig. A tech­no­ló­gi­ai fej­lesz­té­sek va­ló­ban fon­tos dol­gok, de nem men­te­nek meg min­ket. Egész fo­gyasz­tói élet­mó­dun­kon vál­toz­tat­nunk kell. Ez nem va­la­mi gaz­da­gok el­le­ni, pró­fé­tai ki­ro­ha­nás, ha­nem a szi­go­rú re­a­li­tás.

Né­hány he­te nyug­dí­jas lel­ké­szek­kel be­szél­get­het­tem az öko­ló­gi­ai vál­ság­ról. Nagy él­mény volt szá­mom­ra a nyitottságuk, és ahogyan bir­kóz­tak a kér­dé­sek­kel. Volt, aki el­mond­ta, hogy nem sír­ja vissza a szór­vány­ban tett ke­rék­pár­uta­kat, örül az au­tó ké­nyel­mé­nek. Né­ha én is úgy ér­zem, hogy be­lénk van te­remt­ve a ké­nyel­mes élet utá­ni vágy. Van ér­tel­me küz­de­ni el­le­ne? Ön­ma­gá­ban mi baj len­ne az au­tó­val, a vil­lánk kert­jé­ben lé­vő uszo­dá­val vagy egy szép, egyip­to­mi re­pü­lő­út­tal?

Azt hi­szem, az el­múlt év­ti­ze­dek fo­gyasz­tá­si őrü­le­té­nek ered­mé­nye, hogy job­ban lát­juk a kor­lá­to­kat. A glo­bá­lis fel­me­le­ge­dés csak az egyik je­le an­nak, hogy az em­be­ri­ség va­la­mit na­gyon el­hi­bá­zott. A fosszi­lis tü­ze­lő­anya­gok fo­gyat­ko­zá­sa, mil­li­árd­nyi em­ber éhe­zé­se, az ivó­víz hi­á­nya, a bio­ló­gi­ai sok­fé­le­ség csök­ke­né­se ugyan­an­nak a vál­ság­nak a kü­lön­bö­ző meg­nyil­vá­nu­lá­sai. Eköz­ben a gaz­dag vi­lág azt te­kin­ti leg­na­gyobb ba­já­nak, hogy a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés vissza­esett…

Amennyi­re elő­re lát­juk a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­de­ket, kö­zel va­gyunk az olaj­kor­szak vé­gé­hez. Aki át­ér­zi a Föl­dön élő sok mil­lió faj nagy­sze­rű­sé­gét, az biz­to­san ar­ra vá­gyik, hogy az előt­tünk ál­ló át­me­net mi­nél ke­ve­sebb pusz­tu­lás­sal jár­jon. Nem hi­szem, hogy eti­kus len­ne bár­ki­nek is az örök élet re­mé­nyé­re hi­vat­koz­va azt mon­da­nia, hogy ez nem az ő gond­ja.

Ga­dó György Pál