Napról napra

Va­sár­nap

Mu­tasd meg raj­tam jó­sá­god je­lét! Zsolt 86,17 (Zsid 2,4; Lk 21,25–33; Jak 5,7–8; 1Sám 2,1–10) A zsol­tá­ros fel­egye­ne­se­dik, fe­jét fel­eme­li. Mer kér­ni. Nem ön­cé­lú a ké­rés: Is­ten jó­sá­gá­nak je­lét hor­doz­ni, vin­ni, vál­lal­ni. Nem ön­cé­lú azt kér­nem, hogy ab­ban a ki­tün­te­tett hely­zet­ben le­hes­sek, hogy a jó­ság, meg­bo­csá­tás, ke­gye­lem je­le ne múl­jon el nyom­ta­la­nul raj­tam, ha­nem hor­do­zó­ja le­hes­sek a rám bí­zott aján­dék­nak. Azt is tu­do­má­sul vé­ve, hogy ez meg­tisz­tel­te­tés, fe­le­lős­ség, te­her, kül­de­tés és együtt­mű­kö­dés.

Hét­fő

Ölt­sé­tek fel az új em­bert, aki Is­ten tet­szé­se sze­rint va­ló­sá­gos igaz­ság­ban és szent­ség­ben te­rem­te­tett. Ef 4,24 (Péld 11,19; Zsid 6,9–12; Zak 3,1–10) Is­ten tes­tet öl­tött jó­sá­ga ma­ga Jé­zus. A jel, ame­lyet hor­do­zok, nem búj­tat­ha­tó az ing alá. Olyan va­ló­ság, amely alatt nem fér el sem­mi, ami ré­gi. Csak­is kí­vül hord­ha­tó. Már messzi­ről is fel­is­mer­he­tő: mert tisz­ta, egy­sze­rű és har­mo­ni­kus. Nem a ru­ha te­szi az em­bert. Az új, meg­újult, meg­erő­sö­dött, sze­re­tet­ben fel­töl­tő­dött em­ber van Is­ten tet­szé­sére. Az igaz­ság és a szent­ség en­nek nyo­má­ban je­le­nik meg mint aján­dék.

Kedd

Em­bert ül­tet­tél a nya­kunk­ra, hol tűz­be, hol víz­be ju­tot­tunk, de ki­ve­zet­tél. Zsolt 66,12 (Gal 1,4; Jel 2,12–17; Zak 4,1–14) Haj­lott há­tú em­be­rek so­ka­sá­ga vesz kö­rül. Nem csak ge­rinc­be­te­gek. Meg­fá­rad­tak, csüg­ged­tek, csa­ló­dot­tak, hi­te­vesz­tet­tek. Ha te­her ne­he­ze­dik rá­juk, azt gon­dol­ják, ez Is­ten bün­te­té­se vagy az ör­dög já­té­ka. Van, mi­kor ki­ég­nek, van, mi­kor ful­la­doz­nak. Szél­ső­sé­ges te­rep­gya­kor­lat ez, ke­vés az esély a túl­élés­re. De „fel­egye­ne­sed­ve”, „fel­emelt fej­jel”, ki­hú­zott hát­tal jól lát­ha­tó a cél. Az is, hogy ki tűz­te ki. És az is, ki ad­ja a pró­bá­kat. De az is, ki kí­sér ben­nün­ket!

Szer­da

Aki az Urat fé­li, an­nak erős ol­tal­ma van. Péld 14,26 (Mt 7,24; Jel 2,1–7; Zak 5,1–11) Aki már meg­ta­pasz­tal­ta, hogy jó ve­ze­tő ke­zé­ben van, az biz­ton­ság­ban ér­zi ma­gát. A fé­le­lem ez eset­ben nem ret­te­gést je­lent egy fe­nye­ge­tő ha­ta­lom­tól, amely árt­hat, vagy akár el is pusz­tít­hat. Is­ten fé­lel­me azt je­len­ti, hogy fi­gye­lek min­den je­lé­re, fi­gye­lem, mi­ként nyil­vá­nít­ja ki aka­ra­tát, te­le va­gyok irán­ta tisz­te­let­tel és bi­za­lom­mal, mert el­is­me­rem ha­tal­mát. Ő le­het az a te­kin­tély, aki­nél el­csen­de­sül­het a lel­kem, aki­nél az ag­go­da­lom ere­jét vesz­ti, aki mel­lett nem ér­zek fé­lel­met, mert vé­de­lem alatt ál­lok.

Csü­tör­tök

Ke­gye­lem­ből van üd­vös­sé­ge­tek a hit ál­tal, és ez nem tő­le­tek van: Is­ten aján­dé­ka ez. Ef 2,8 (Zsolt 6,2; 2Kor 5,1–10; Zak 6,1–8) A val­lá­sos­sá­go­mat a hit töl­ti meg élet­tel. De a hit nem a sa­já­tom. A hit nem dön­tés, nem ér­zés, nem nor­ma, nem ju­ta­lom. Hi­tet­le­nül, ké­tel­ked­ve kér­ni Is­tent csak egy­faj­ta meg­ér­zés, hogy van ki­hez for­dul­ni, de ez még nem meg­győ­ző­dés. Az „új em­ber­nek” a meg­bo­csá­tás­ból szü­le­tik a bé­kes­sé­ge, amely ka­pu­ja Is­ten or­szá­gá­nak. Hogy lé­te­zik-e ez az át­já­ró, azt csak azok tud­ják el­mon­da­ni, akik meg­kap­ták Is­ten­től a hit spe­ci­á­lis lá­tás­mó­dját. Ez nem ad­hat büsz­ke­sé­get, in­kább csak egész­sé­ges, ki­egye­ne­se­dett de­re­kat, Is­ten aka­ra­tát für­ké­sző te­kin­te­tet.

Pén­tek

Örül­je­tek Je­ru­zsá­lem­mel! Vi­gad­ja­tok ve­le mind­nyá­jan, akik sze­re­ti­tek! Szív­ből örül­je­tek ve­le mind, akik gyá­szol­tá­tok! Ézs 66,10 (Jel 21,10–11; Lk 22,66–71; Zak 6,9–15) Az együtt ér­ző szív ké­pes a szo­mo­rú­ság­ban és öröm­ben is együtt len­ni a má­sik­kal. Együtt dob­ban­nak, együtt moz­dul­nak, egy az irány. Az öröm­re buz­dí­tás­ra ne­he­zen moz­du­lunk. Fő­leg, ha nem ért­jük, mi­ről van szó, mi ad rá okot. Vi­gad­ni pe­dig ki­fe­je­zet­ten csak ön­fe­led­ten le­het, a kont­rollt Is­ten ke­zé­be té­ve, aki­ért, aki­vel jól érez­zük ma­gun­kat, aki mi­att ün­nep­pé vá­lik mind­az, amit meg­élünk. Je­ru­zsá­lem több a nagy szent vá­ros­nál, Is­ten tu­laj­do­na, amely az ő di­cső­sé­gét ün­nep­li és hir­de­ti. A „bé­ke vá­ro­sa”, ahol és ahon­nan Jé­zus fel­tá­ma­dá­sa­kor a ha­lá­lon túl­mu­tat­va az „Élet” ra­gyo­gott fel.

Szom­bat

Örül­jön az ég, ör­vend­jen a föld, és mond­ják el a né­pek­nek, hogy ural­ko­dik az Úr! 1Krón 16,31 (Fil 4,5; 1Thessz 4,13–18; Zak 7,1–14) Az öröm ki­bol­to­sul, az öröm ta­lajra talál, az öröm meg­gyö­ke­re­zik az em­be­ri szív­ben. Nem em­ber al­ko­tá­sa: Is­ten moz­gó­sít, ő ad­ja a kö­ze­get, az ener­gi­át, amely­ből erőt le­het nyer­ni. Ahol öröm van, ott ün­nep van. Olyan al­ka­lom ez, ame­lyet ma­gá­nyo­san, kis kör­ben ne­héz meg­él­ni, át­él­ni. Er­re az ün­nep­re ad át meg­hí­vót a „kró­ni­kás”. Az ün­nep meg­hí­vot­tai ér­tik meg, fog­ják fel hi­tük­kel, hogy Is­ten ha­tal­ma ér­vé­nye­sül min­den­hol, min­de­nek­fe­lett. De nem kény­úr ő, ha­nem fél­tőn sze­re­tő, gaz­da­gon aján­dé­ko­zó csa­lád­fő: Atya, aki együtt örül te­remt­mé­nye­i­vel.

Ben­kó­czy Pé­ter