Kultúrkörök

Tö­ré­keny, sze­líd al­kat, cso­dál­ko­zom is, ho­gyan bír­ja a ton­nás szö­ve­get. A fá­jó-szép gon­do­la­to­kat. Ver­sek, pró­zai írá­sok, le­ve­lek, nép­da­lok zeng­nek és sut­tog­nak vib­rá­ló han­gján. S nem­csak a vá­do­ló sza­vak szól­nak, de égő sze­me, fá­radt ar­ca rez­dü­lé­sei is üzen­nek. Az ap­ró csön­dek, ahogy föl­ra­gyog­tat­ják a vissza­per­ge­tett időt.

Pál­fy Mar­git az ön­pusz­tí­tás­ba me­ne­kü­lő, a ne­héz je­lent seb­zett ideg­gel élő, a múl­tat ma­guk­ba asszi­mi­lá­ló, os­to­ro­zó és ön­ma­guk­kal is ke­gyet­len zse­nik sor­sát mu­tat­ja fel. Szen­ve­dé­lye­sen lo­bog­va.

A vé­gén so­ká­ig né­ma­ság zu­hant a te­rem­re, majd hosszú taps kö­vet­ke­zett. Jó, hogy a művésznőt előt­te kér­dez­tem éle­té­ről, őszin­te ér­dek­lő­dést ki­vál­tó est­jé­ről.

– Har­minc éve va­gyok a pá­lyán – mond­ja ked­ves büsz­ke­ség­gel. – Új mű­sor­ral ün­ne­pel­tem má­jus 6-án a Fé­szek Mű­vész­klub­ban. Ki­lenc ön­ál­ló es­tem van; sor­rend­ben a nyol­ca­dik­ként szü­le­tett meg a Kus­sol­tat a sors – La­ti­no­vits Zol­tán em­lé­ke­ze­te cí­mű iro­dal­mi össze­ál­lí­tá­som. Ezt 1976-ban – a ha­lál­hír­re – Szo­koly Ta­más, a veszp­ré­mi köl­tő és esz­té­ta szer­kesz­tet­te. Meg­ren­dez­te ne­künk: az Aré­na Szín­ját­szó Cso­port­nak. Ak­kor El­bo­csá­tott lé­gió né­ven ment, de mi­vel át­hal­lás volt a Mol­do­va-könyv­vel, Ady End­re Da­lok a lab­da­tér­ről cí­mű ver­sé­ből ke­res­tem új cí­met. 2006-ban lett vol­na La­ti­no­vits het­ven­öt éves, ak­kor mu­tat­tam be elő­ször. A mos­ta­ni az öt­ven­ket­te­dik a sor­ban, ami ön­ma­gá­ért be­szél.

– Nem za­var­ja, hogy so­kan elő­adó­mű­vész­ként tart­ják szá­mon?

– Én ra­gasz­ko­dom hoz­zá, hogy azt ír­ják: szí­nész. Pla­ká­tok­ra, meg­hí­vók­ra ez ke­rül. Mi­vel­hogy amit csi­ná­lok, ab­ban ben­ne van a szín­mű­vé­szet. Igyek­szem így tel­je­sí­te­ni, a mű­sort össze­ál­lí­ta­ni, és ter­mé­sze­te­sen át­élem a köl­tő mon­da­ni­va­ló­ját – élem, és a vé­gén be­le­ha­lok.

– Ho­gyan sze­ret­te meg La­ti­no­vits Zol­tánt?

– Meg­ada­tott az a ke­gye­lem, hogy Veszp­rém­ben a Pe­tő­fi Szín­ház­ban még lát­hat­tam. Az ügy­nök ha­lá­la fő­sze­re­pé­ben, ami ma­ga a cso­da volt! On­nan­tól da­tá­ló­dik az én sze­rel­mem. La­ti­no­vits a min­de­nem, örök pél­da­ké­pem az elő­adó-mű­vé­szet­ben. Min­den év­ben el­za­rán­do­ko­lok a sír­já­hoz, egy szál ró­zsát le­te­szek, föl­ol­va­som han­go­san Nagy Gás­pár szív­szo­rí­tó ver­sét. És be­szél­ge­tünk ki­csit, meg­vi­tat­juk ezt a hely­ze­tet, ami most van Ma­gyar­or­szá­gon.

– A ré­gen szer­kesz­tett mű­sor nem vesz­tett ak­tu­a­li­tá­sá­ból?

– La­ti­no­vits­tól ma is fél­nek. Hi­szen min­den ma­radt a ré­gi­ben. 76-ban szer­kesz­tő­dött az anyag, de ha va­la­ki meg­hall­ja, ki­hall­ja a so­rok mö­gül a lé­nye­get. És na­gyon jól fo­gad­ják sza­va­i­mat. Tit­kon min­dig azt re­mél­tem, hogy kis for­ra­da­lom lesz eb­ből, a ver­sek föl­gyújt­ják a vá­rost. De saj­nos ma nem hat­nak fu­tó­tűz­ként a ver­sek.

– Ho­gyan épül fel a mű­sor?

– Szo­koly Ta­má­sé az ér­dem, ő vá­lo­gat­ta. Az egész est mint­ha egy nagy drá­mai mo­no­lóg len­ne. Mo­no­drá­ma. Nem mon­dom be a vers­cí­me­ket, ahogy be­fe­je­ző­dik az egyik, a má­sik már vá­la­szol rá. A vé­gén el­hang­zik Ady ver­se: Sír­ni, sír­ni, sír­ni mag­ne­to­fon­ról, aho­gyan La­ti­no­vits mond­ja, meg­gyúj­tok egy gyer­tyát az em­lé­ké­re… Cso­ó­ri Sán­dor sze­re­pel ben­ne, Csur­ka Ist­ván, Dé­ry Ti­bor, Illyés Gyu­la, Jó­zsef At­ti­la, Ju­hász Fe­renc, Nagy Lász­ló, Si­mo­nyi Im­re, Utas­sy Jó­zsef, Ve­ress Mik­lós, Zelk Zol­tán. Tu­laj­don­kép­pen 20. szá­za­di mű­vé­szek sor­sá­ról van szó, akik ég­tek, lo­bog­tak, és fi­a­ta­lon el­lob­ban­tak. Ér­zé­keny kri­ti­ka je­lent meg a sze­ge­di elő­adás után, ér­tő meg­fo­gal­ma­zás: „P. M. be­ját­szot­ta az egész elő­adó­ter­met. Ját­szott a hang­já­val, a kar­já­val, kö­pe­nyé­vel, egész tes­ti va­ló­já­val. Egy­ma­ga volt La­ti­no­vits, Hu­szár­ik és mind a har­minc­hat mű­vész és tu­dós, aki­ket egy lis­tá­ról fel­ol­va­sott, aki­ket egy rend­szer el­nyo­mott, őrü­let­be vagy ha­lál­ba ker­ge­tett.”

– A La­ti­no­vits-em­lék­ház­ban ta­lált-e va­la­mi üze­ne­tet?

– A vé­gén fel­ol­va­som nagy szí­né­szünk Sze­me­sen 1975. jú­ni­us 25-én írt nap­ló­rész­le­tét: „Las­san min­den el­kor­had, vagy in­kább rot­had, el­má­szik. Szét­vi­szik a fér­gek az egé­szet. Nem ma­rad alat­tunk föld, tízfe­lé húz­zák, rág­csál­ják a gyö­ke­re­in­ket. Nem lá­tok elő­re sem­mit, va­la­mi nagy pusz­tu­lás előtt ál­lunk. Mi ál­lí­tó­lag ki­ma­ra­dunk be­lő­le.” Eh­hez még hoz­zá­te­he­tem: a szín­ház­mű­vé­szet­nek szük­sé­ge len­ne rá. Fél­tek tő­le, és fél­nek ma is. Mert a zse­ni el­len­sé­ge min­den bé­ké­nek, meg­al­ku­vás­nak, ha­zug­ság­nak, te­het­ség­te­len­ség­nek, lus­ta­ság­nak, becs­te­len­ség­nek, igaz­ság­ta­lan­ság­nak. És ez ma mind ele­ven va­ló­ság, ezért is hi­ány­zik annyi­ra lo­bo­gó sza­va.

– Eb­ben a ke­gyet­len vi­lág­ban ho­gyan bol­do­gul tö­ré­keny mű­vé­sze­té­vel?

– Ed­dig se volt könnyű, de most el­mond­ha­tom, szin­te új­ra kell kez­de­ni min­dent. Mű­ve­lő­dé­si há­zak­nak, könyv­tá­rak­nak nincs pén­zük, meg­szün­te­tik őket… Van úgy, hogy öt­ezer fo­rin­tos könyv­utal­vánnyal fi­zet­nek. Ne­kem meg ez a ke­nye­rem, ez az éle­tem. Azt ve­szem ész­re, hogy a jó­mó­dú em­be­rek ér­zé­ket­le­nek, szí­vük he­lyén is pénz van. Kap­zsi és gyű­löl­kö­dő vi­lág­ban élünk. Fe­jünk fe­lett itt a vég­íté­let. Az em­be­rek fél­tik azt a ki­csit, ami az övék. A ha­ta­lom azt tesz ve­lünk – bir­ka nép­pel –, amit akar.

– Est­je­i­vel a re­ményt hoz­za kö­zénk.

– Nem adom fel! Eg­zisz­ten­ci­á­li­san bor­zal­mas, épp hogy ki­fi­ze­tem a szám­lái­mat. Van egy drá­ga há­zas­pár, Ro­zon­dai Ma­ri­anne és Bé­la, akik nem gaz­da­gok, de vég­te­le­nül egye­nes tar­tá­sú és tisz­ta em­be­rek. Az Aka­dé­mi­án dol­goz­nak, és már négy al­ka­lom­mal tá­mo­gat­tak kis pén­zük­ből. Az ilyen el­mond­ha­tat­lan hi­tet és erőt ad a hol­nap­hoz, ezért is te­szem a dol­go­mat: ne­kem ez a fel­ada­tom itt a föl­dön.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos